[ Markovits professzor ]

~Te nem vagy normális, de komolyan!  Nem vagy normális! De ő meg igent mondott. De lehet csak udvariasságból. Hahh… kac-kac. Markovits nem ad az ilyesmire… de akkor is őrült vagy! De hát olyan szontyi volt! Tennem kellett valamit! Mert neked folyton tenned kell valamit… miért nem tudsz te is úgy elmenni az ilyen dolgok mellett, mint mindenki más? Vagy egyszerűen csak nem elhívni ebédre. Most talán azt hiszi, akarsz valamit… van már híred. De ő meg igent mondott… talán ő akar valamit… ~
- HAHH! – szakad ki a feketéből végül. Megdermed egy pillanatra s gyors körbekémlel, hallotta-e bárki, figyeli-e bárki, hogy ő itt egy magában sétálva egyszer csak felröhög. De nem, a folyosó kihalt, ő pedig folytatja útját a megbeszélt hely felé. Szíve zakatol a torkában, fogalma sincs miért. Na jó, ez így nem igaz. Nagyon is jól tudja miért. De abban a pillanatban, amikor kiszaladt a száján a meghívás a professzor felé, nem gondolkodott semmin, sem azon, hogy Markovits mit fog hozzá szólni két másodperccel később, sem azon, ha ez bármelyik pennavitéz fülébe jut, milyen hír kerekedik ebből a színvonalas Edictum elkövetkező számában. Persze ez fölösleges aggodalom a részéről. Hanem azért mégis…
Kölcsönösen meglepték egymást a professzorral, Legra a meghívással, a férfi pedig azzal, hogy elfogadta azt. A fekete nem igazán érzi, hogy a tanerő szimpatizálna vele, számára érthetetlen okokból. Azt nem lehet mondani, hogy nincs hozzászokva az utálókhoz, hiszen ellendrukkerek is mindig vannak, de ez most mégis más. Elvégre nem játszik a professzor elleni csapatban, sőt, a múltban még egy mérkőzésre csapattársa is volt. Így érthető talán a viaskodása önmagával, hogy izgul és kissé össze is van zavarodva. De ha már nyerte azt az ingyenes ebédet két főre, és nem akar senki számára kedves embert megbántani egy másik számára kedves ember meghívásával, pont kapóra jött az a pillanatnyi elmezavar, mely arra sarkallta, hogy egy számára nem túl kedves embert hívjon meg. Ez így most persze elég értelmetlennek tűnik, de ha már így alakult, ad egy esélyt ennek az egésznek. Talán kiderül, a reptan tanár nem is az a vészes eset, és ha nem iskolai környezetben van, talán nem is lesz olyan karót nyelt és ellenséges.
~ Jó, talán tényleg nem volt a legjobb ötlet… ~ adja fel végül saját maga ellen a harcot egy sóhajjal. Bogolyfalva már szépen körvonalazódik előtte, s így közelebb érve már a gyomra is kezd összébb húzódni.  Kezeit ismét zsebeibe mélyeszti, ahogyan az utcán ballag végig. Az időről fogalma sincs, az valahogy sosem foglalkoztatja különösebben.
Az étterembe lépve, mosolyogva köszönti az ültető pincért, de amikor közlik vele, hogy a partnere már megérkezett, kénytelen nyelni egyet. Némi vöröses árnyalat színezi be az arcát, ajkát beharapva tétován pillant el a mutatott irányba.
~ Hát eljött… ~ az utolsó halovány reménysugár is szertefoszlik, amikor megpillantja Markovtis professzort, kávéját szürcsölve. Azzal már eddig is tisztában volt, hogy bizony nem kicsit jóképű és vonzó, de így lezser viseletben és mit sem sejtve arról, nézik egészen szexisnek is mondható.
~ Ezt most fejezd be!!!~ ismét beharapja az ajkát, s ködösülő gondolatait igyekszik minél előbb valami kis rejtekbe zárni. Semmi szüksége ilyesmire, pláne nem most, amikor ki tudja, milyen események elé néz. Lehet megint véleménykülönböznek egy jót, aztán majd valamelyikük felpattan valami béna ürüggyel és rövidre zárja ezt az egész őrültséget. Követi a jó kedélyi pincért, ám már kevesebb mosoly ül az arcán, megint ideges…
- Köszönöm! – motyogja a férfinak, amikor az asztalhoz érnek, kabátját átadja, s végre a professzorra tévednek a csillogó kék szemek.
- Jó napot! – köszönti végre a férfit, majd még egy hálás pillantást vet a pincérre, aki kihúzza a székét, majd alá segíti. – Hogy van? – érdeklődik, nem kevéssé utalva arra, hogy jobban van-e a prof, mint legutóbb, amikor beszélt vele. – Sokat várt? – normál esetben nem zavarná az ilyesmi, de most nem egy randin van.. ezt talán mindketten határozottan tudják.

[Set]

Norina

Amira nem túlságosan szívlelte az esti portyázót, aki miatt kicsit késni fog a megbeszélt találkájáról. És hogy kivel? Hát csak úgy az éjszakával. Leonak sem tetszett a lány, aki kint kóborolt, ezt a gazdi tudtára adta egy nem túl hangos morgással. Persze amilyen kicsi, annyira lehet csak komolyan venni. Nem árt ő még a légynek sem, de ha arról lenne szó, biztosan megvédené Amirát, meg hát Ecsetet is. A puffskein, és a rellonos feketeség a két élőlény akiket nagyon szeret, rajtuk kívül meg még Benjamin az, akihez "vonzódik" az úrfi.
-Csodálatos -jegyezte meg epésen, bár legszívesebben elküldte volna már melegebb éghajlatra a lányt. Ahhoz képest, hogy sokszor mit gondol magában, egészen aranyos tud lenni, és csak a negyedét mutatja annak, amilyen valójában. Prefektusként nem lenne szép, ha máshogy reagálna az ilyenekre.
Sejtette, hogy a sárgákhoz van köze a szeplősnek. Egész jó emberismerő a drága. Unottan hallgatta a nevét, évfolyamát, és házát. Innentől számolni fogja, hogy hány "áldozat" esik még a csapdájába.
Valószínűleg hogyha egy srácról lett volna szó, akkor nem a normális opciót választotta volna, mint amit eltervezett. Inkább vállalta volna, amit Norina mondott, hogy menjenek a faluba. Na de ő aztán nem megy sehova egy ismeretlen új libával, főleg nem olyannal, akiből annyit néz ki, hogy bátortalanul átbotorkál a pub eldugott sarkába egy pohár vízzel a kezében.
-Te már csak tudod, mi az izgalmas -halkan nevetve csóválta a fejét, eltűnődött rajta, hogy vajon ilyenkor mit gondolnak magukban az ilyen emberek. Távol volt a rellonos már ettől az időszakától, az sem tartott túl sokáig. Annával volt életében először a falubeli csárdában, az is bőven elég volt neki akkoriban. Most éli fénykorát, és egyáltalán nem érdekli, hogy kik és mit beszélnek róla.
-A faluba te csak hétvégén mehetsz, hiába akarsz nagyzolni, ne játszd magad, kérlek. És egyébként is...én nem lógok magadfajtákkal. Na indulás, vár az ágy -bunkózott, igen. De miért ne tette volna meg? Fejével a kastély felé bökött, és hiába ne akarta a lány az indulást, visszakísérte a kastélyba. Egészen a Navine bejáratához kísérte, hogy még véletlenül se induljon másik irányba, és innen a feketeség már nyugodtan mehetett a dolgára.

Loise
Nyugati pályaudvar.


Chuck totális kiegyensúlyozottsággal ül a bőröndjén kezében a gitárral, fülében a zenével. Meghallgatja kedvenc külföldi számait példaképeitől, akik miatt hajdanán eldöntötte, hogy ő bizony zenész lesz. A másik oldalon meg az befolyásolta az életét, hogy verekedős filmeken nőtt fel, meg amikor kicsi volt, a nagyobbak sokat verték... Sikerül ismét eltérni a témától; kis idő múltán abbahagyja a zenehallgatást, feláll és berakja a bőröndbe. Ekkor megérez, valami furcsa, ám kellemes, kicsit tömény illatot. Jót sejtve megfordul és bizony nem csalódik, találkozik azzal, akivel már egy kis ideje nagyon szeretne. Kap három puszit, ő sem szégyenli viszonozni a gesztust.
- Nem, dehogy... Csak pár percet. - igazából nem nézte az időt, de biztosan nem várhatott sokat, elvégre Metallica és Guns n' Roses közben csak úgy repül az idő.
-Indulhatunk? - kérdezi udvariasan; ha Loise igent mond, akkor Chuck elveszi a lány bőröndjét -mégse ő cipekedjen- és elindulnak. Békésen, nyugodt tempóval elhagyják a Nyugati pályaudvart és a villamosmegálló felé veszik az irányt. Chuck szerencsére ismeri a belvárost, rengeteget járt errefelé koncertekre, bulikra és már teljesen az emlékezetébe ivódtak az útvonalak; reméljük nem foglalnak túl sok helyet. Itt körül-belül öt percet kell várni.
- Milyen volt Londonban? - teszi fel a kérdést kíváncsian; Chuck eddig egyszer volt Angliában, de már ezt is mondtam, nem ismétlem magamat. Idő közben megérkezik a villamos. Loise száll fel elsőnek, utána meg Chuck a bőröndökkel meg a gitárjával. Fontos megjegyezni, hogy a villamosokat szokták választani közkedvelt tömegközlekedési eszköznek a nem tiszta szándékú emberek. Eddig nem igazán érdekelte a fiút, viszont, most, hogy itt van Loise, nem szívesen keveredne verekedésbe. Ránézésre meg tudna verni mindenkit, de húsz emberre azért ő sem tud figyelni, akármilyen nagy bajnok a verekedésben. Főleg, hogy most nem csak saját maga testi épségére kell csak vigyáznia.
Leszállnak a végállomás előtt kettővel, Chuck a szeme sarkából látja, hogy nem csak ők szállnak le, hanem 3 férfi is rajtuk kívül. A fiú megszólal alig hallhatóan Loise-nak címezve.
- Ha nagyon közelednek, fuss el kb. tíz méterre, ezek nem tűnnek valami nagyon nehéz ellenfélnek. - ráadásul csak hárman vannak, de ezt már csak gondolatban teszi hozzá. Addig is elindulnak a Welch família otthona felé, már csak pár száz méter; sajnos erre nem jár busz.

Elemi Mágia óra 1.

Mi a fenéért dugják el ennyire a tantermeket ebben a hülye kastélyban? Legalábbis nekem az elemi mágia teraszára kellett volna kijutnom, de fél órát szenvedtem, amíg megtaláltam azt a nyomorult kis eldugott lépcsőt, amit eddig észre sem vettem, pedig valószínűleg többször elmentem mellette, mint gondoltam volna.
Éppen a bosszankodásom közepén jártam, amikor kiértem a teraszra és egy pillanatra elállt a szavam - és a gondolataim is elhallgattak. Egy kis ideig csak álltam és bámultam a nagy üveg kupolára. El sem hittem, hogy milyen dolgok találhatók benne, mármint egy iskolában, egy intézményen belül ilyen helyek... na jó, tudom, hogy varázsvilágban élünk és az öt év alatt már alaposan megszoktam, hogy vannak hihetetlen dolgok. De eddig úgy volt, hogy a kastélyon belül tényleg belső körülmények voltak, a kastély hatalmas, robusztus épületén kívül pedig a csodás természet meg minden. Tudjátok, bent és kint. Vagy ez csak nekem ilyen fura?
Na mindegy, gyorsan összeszedtem magam és tovább ballagtam a folyosó felé. Ott szépen előrepillantottam, hátha valami varázslatossal kell még találkoznom, ne okozzon meglepetést. Végighaladva a folyosón bejutottam a varázslatos "tanterembe", ami nem teljesen hasonlított tanteremhez, de végül is megvan a saját varázsa. Körbepillantottam, megnéztem a festményeket meg az oszlopokat, a gömböket, aztán a tanárnő után kutattam. Még nem találkoztam vele tulajdonképpen csak baglyot váltottunk párat, pedig itt dolgozik az iskolában, ahol én lakok. Kicsit furcsálltam ezt, de most végre találkozhatok vele és bele is csaphatunk a tanulásba.
- Jó napot!
Nem tudtam, hogy merre van, lehet, hogy az egyik ajtó mögött, a hangom kicsit bizonytalan volt és nem túl hangos, szóval úgy döntöttem, megpróbálom még egyszer, kicsit normálisabban. Valószínűleg azt is elvisíthattam volna, hogy Lorelai Riviera vagyok, de nem biztos, hogy nem zavartam volna meg vele valami gyakorlatozást, egy kezdő elemi mágust vagy... valami mást.
- Jó napot, a gyakorlati órámra jöttem!

Kristóf

Kristófnak bőven van ideje átgondolni a hallottakat, míg Anna a gyakorlatot végzi, és kétségtelen, hogy ezt meg is teszi. Nem valószínű, hogy Anna eredeti terve a manipulálás volt, de az se lett volna feltűnőbb, ha igen. Igazából számára érdektelen Kristóf véleménye, nem ő kereste meg először se a srácot, és most se ő szólította le. Ugyanakkor nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogyan változik minden alkalommal a navines hozzáállása, ha 5 percnél több időt tölt vele. Az érdeklődése és a nyíltsága érdekes tulajdonság, rellonosokon kívül nem sokan szokták konkrétan kikérni Anna véleményét, ők viszont kevésbé befolyásolhatóak, mint Kristóf.
- Nem, nem halálos bűn. - Ismétli a pálya másik széléről, szinte már játékosan elmosolyodva. Kristóf olyan a szemében, mint egy tanulékony, de kissé ügyetlen és naiv gyerek. Nem tartja teljesen kizártnak, hogy tényleg övék lesz a kupa, de megbízni se tud a látszólagos elszántságában. Valamiért azért bevette a csapatba.
- Hogy állsz a kosárral? - Vagy ki lett zökkentve a koncentrálásból, vagy biztos benne, hogy Kristófnak úgyis eszébe jutna még néhány kérdés. Mindenesetre unja a kviddics témát, de hajlandó az edzéstervét félretéve kihasználni a ritka alkalmat, hogy valakit játékra fogjon. Fogalma sincs, Kristóf tudja-e egyáltalán mi az a kosár, de már dobja felé a labdát. Most lennének először úgy egy pályán, hogy Annánál se ütő, se pálca, amikkel komoly sérülést tudna okozni másoknak - ráadásul nem elhanyagolható az se, hogy Kristóf a 190 centijével 20 centivel Anna fölé magasodik, így látszólag tehát komoly esélye van, hogy egyszer igazán legyőzze a rellonost. Persze annyira talán ismeri Annát, hogy tudja; nem ajánl fel semmi olyat, amiben saját magát nem tudja előnyös helyzetben. Vajon egy ilyen egyszerű játékban Kristófnak megszűnik a rellonostól való kimondott-kimondatlan tartása?
- 5 dobásig megyünk.

Sok időm volt még a következő órámig, ezért úgy gondoltam körbenézek a Kastély környékén. Nem vagyok egy eltévedős típus, de azt nem tudom, hogyan jutottam ide.
Ahogy átléptem a kapun, a csodálatos zöld környezet magával ragadott. Lassan, mindent alaposan megfigyelve, sűrű csodálkozások között elértem az első padig. Leültem, de továbbra is vizsgáltam a természetet.
Mikor végül sikerült kilépnem a kábulatból, elővettem a könyvemet, és egy kicsit beleolvastam az anyagba.
Az az igazság, hogy egyáltalán nem tudtam arra figyelni, amit olvasok, mivel lefoglalt az, hogy a szememmel kövessem az arra járó diákokat. Néha fel-feltűnt egy-egy ismerős, de épp olyan gyorsan el is tűntek.
Végül eltettem a könyvemet, és tovább folytattam a csodálkozást. Erre még sosem jártam. Olyan selymes és élénk zöld volt a pázsit, hogy nem tudtam megállni, hogy belefeküdjek.
Csak néztem az eget és gondolkodtam. Nem tudom már min. Hirtelen annyi minden eszembe jutott.
Az időm sok volt, én szerettem a természetet. Nem akartam onnan elmenni.
Nem tudom, az arra járók mit gondoltak rólam...Több int egy órát, szinte mozdulatlanul feküdtem a fűben. Aztán rápillantottam az órámra. Még 15 perc az óra kezdetéig.
Hirtelen átfutott az agyamon, hogy innen milyen messze van a terem. Abban a pillanatban felpattantam és mentem, ahogy tudtam.
A kapunál még megálltam és vetettem egy pillantást a rétre. De nem az utolsót.

Jade

Olvasni támadt kedvem, mivel hirtelen az unalom lett úrrá rajtam. Ezt a rossz időnek és az ősz beköszöntének könyveltem el. Nagyban sétálgattam a kastély hosszú folyosóin, valamiféle elfoglaltságot keresve. Mivel épp a Társalgó közelében jártam, úgy gondoltam tökéletes lenne leülni egy kicsit, valamint nassolni valami finomat. A manók általában kedveskednek a diákoknak valamivel, kikészítenek inni-ennivalót a beszélgetőknek. A henyélés mellett természetesen az a bizonyos könyv is ott lapulna a kezemben, aminek segítségével egy kicsit művelődhetnék. Mégsem a könyvtárba mentem, sokkal inkább kikaptam a zsebemből egy aprócska könyvet, amit még a mugli világban vásároltam, pontosabban egy pesti újságosnál. Ebben a könyv féleségben mindenféle volt. Lehetett vicceket olvasni, de voltak benne keresztrejtvények, vicces képek és sok egyéb más is. Különösen kedvelem a Tudtad-e rovatot, amelyben egy csomó érdekes és hihetetlen dolgot felsorolnak, részleteznek. A könyv felétől pedig valami rövid terjedelmű novellát vagy egy műrészletet, szép verseket olvashatnak azok, akik nem sajnálták a pénzüket és megvették. Jó vételnek tartom, egészen olcsó volt. És pont az ilyen esetekre vásároltam meg, még a nyáron.
Beléptem a Társalgóba, majd az egyik üres kanapén leheveredtem és kinyitottam a könyvet. A zsebemben egy picit elgyűrődött, no meg egy párszor már volt használva, de szerintem így jobb is ez a könyvecske. Elkezdtem olvasni a bevezetőt, aztán belekezdtem a maradék viccek elolvasásába, elemzésébe. Csend volt, nem zavart senki. Szempillantás alatt lekötött ezen tevékenység... Nem is volt másra szükségem.  

Black kisasszony

Mondjuk a nem tetszést is ki lehet finomabban fejezni. Egyszerűen nem ment ki a fejemből a genyó szó. Túlzónak találtam a jelzőt. Mintha szándékosan a szívatásra mennék rá, pedig egyáltalán nem állt szándékomban. Ráadásul Palarn mondta ezt, márpedig az ő véleménye sokakat befolyásol. Valószínűleg önmagát akarta még jobban fényezni, különben nem értem, hogy miért lenne szükség egy ilyen stílusú megnyilvánulásra a kiváló minősítés megszerzése után. Csak remélni tudom, hogy a többség nem veszi komolyan a szavait, és ezáltal nem romlik a repüléstan megítélése. Hegyi kisasszony negatív felhang nélkül is tudott nyilatkozni, azzal együtt, hogy nehéznek találta a vizsgát. De hát ennek a Palarn gyereknek úgy tűnik soha nem nő be a feje lágya. Az évnyitón is megbotránkoztatóan viselkedett, az igazgató helyében helyből lekevertem volna neki egyet.
Rövidesen befutott Allegra, nagyon nem mélyülhettem el az újságolvasásban. Kedvesnek, szelídnek mutatkozott, de már megtanultam, hogy nála ez nem jelent semmit, pillanatok alatt képes váltani. Szerintem nincs olyan ember, aki képes lenne kiismerni, sosem tudhatod, éppen milyen arcát mutatja feléd.
- Szép jó napot! - viszonoztam a köszönést, és közben volt lehetőségem végigmérni a kisasszonyt. Elegánsan és visszafogottan öltözködött, semmi feltűnősködés. Pedig biztos lett volna mit villantania, de hát úgy tűnik nem szokta megörvendezteti ilyennel a férfi rajongóit.
- Köszönöm, remekül vagyok. - gyorsan lehörpintettem a kávémat és félredobtam az újságot, hogy immáron teljesen a partneremre koncentrálhassak.
- Nem vártam sokat, különben is, kellemes környezetben gyorsan repül az idő. - válaszoltam a kérdésére.
- De árulja el, minek köszönhetem a meghívást? - izgatott a dolog, úgyhogy rögtön rá is kérdeztem, csak hogy tudjam, hányadán állunk.

Vékony, nagyon kislányos hangon szólította meg az ismeretlen férfit. Nagy kék szemeivel ránézett, s várta, hogy visszaköszön-e neki a fekete hajú középkorú férfi. Nem kellett sokat várnia, üdvözölte őt. A lány mosolygott, s letette a földre ugrálókötelét. Helyette a macskáját vette a kezébe. Csúnya szürke bundáját simogatni kezdte, mire a cica dorombolni kezdett.
 - Igen, az. Nem tudtam aludni, így arra gondoltam körbe nézek a kastélyban, mert még nem ismerem a helyet. Nemrég jöttem. - mondja. Szemeivel a férfit nézte. Leginkább a fehér bőrét bámulta. Túlságosan fehér volt. De lehet, hogy így született... különösebben nem zavarta. Haja fekete volt, és rendezetlen. Legalábbis úgy tűnt, mintha nem fésülködött volna. Fekete ruhát viselt magán, ami még jobban kihangsúlyozta túlságosan is fehér bőrét.
Mikor a férfi megjegyezte, hogy a hold a mai éjszakán milyen szép, Rita felbámult az égre. Eddig nem is nagyon figyelte a holdat, de most már ő is látja, hogy igaza van a férfinak. Tényleg szép volt.
 - Igen - mondja. - Mellesleg Rita vagyok. Holló Inez Rita. A bácsit hogy hívják?

Eugene a kislány szavai nyomán elgondolkodik, vajon hogy nézhet ki, amikor egy szellem alszik.
~ Egyáltalán mi szüksége lehet rá? ~
Gondolja, de rögtön el is mosolyodik magában a kérdésen. Ennyi erővel ugyanezt kérdezhetné magától is. Bár azt, amiben ő leledzik, a legtöbben aligha hívnák alvásnak, mégis - jobb kifejezés híján Eugene így szokott rá hivatkozni.
~ Biztos valami hasonló lehet a lány esetében is. ~
Vonja le a következtetést.
- Az én nevem...
Kezd bele a válaszba, de meg is torpan azonnal. Ha a kislány tud valamennyire franciául, még a végén megijed. Mindazonáltal a férfi erre gondolhatott volna akkor, amikor bemutatkozott az igazgatónak. Tulajdonképpen mókás, hogy hozzá tud nőni az emberhez egy név - még ha felvett is.
- ...a nevem Eugene Carnage.
Fejezi be a mondatot.
- Itt tanítok az iskolában. Vámpírológiát.
Teszi hozzá mintegy mellékesen, majd úgy ítéli meg, jobb, ha ezek a szavak nem lebegnek kettejük közt túl hosszan, így másfelé tereli a témát.
- És hol kaptál szállást? Remélem meg vagy vele elégedve.
Közben azon tűnődik, vajon milyen igényei lehetnek egy szellemnek szálláshely terén?

Woodarn

Ma semmi sem ronthatja el a kedvem. Még csak most érkeztem és már is elkezdődött az iskolaév és a tanítás. Ez másoknak nem túl jó hír viszont nekem és jó pár elsősnek igen. Ugyanis ha sikerrel zárom az évet akkor már nem elsős leszek hanem másodikos és az mégis csak jobb mint elsősnek és mindenkinél kisebbnek lenni. Egyszóval csodás napom van,ez az életemben nincs sok ami ilyen felhőtlenül jó. Most talán még beleférne egy beszélgetés is. Ezért is kanyarodom a társalgó felé. Ott a szóbeszéd szerint szoktak lenni. Így hát félig reménykedve,félig eltökélten nyitom ki az ajtót. Szerencsére meg is pillantok egy könyve temetkező embert. Természetesen oda is megyek,persze számítva a kínos dolgokra.
-Heló! Jade vagyok,leülhetek melléd?
Szólítom meg a szokásos flegmatikus,de azért még sem bántó sajátos ismerkedő hangnememben. A szíves fogadtatásra nem várok. A kérdés pedig hogy zavarok-e fölösleges lenne. Évszázadokon át minden ismerkedés ezzel a kérdő mondattal kezdődik. Már azért fölösleges mert biztosan megzavarom abban amit éppen csinál. Jelenleg,de más helyzetekben is ez engem abszolút nem zavar. Ahogy a jövőmet nézem sosem fog. A tulajdonságaim ezen része is csak az én korántsem átlagos figurámat erősítik s erre én büszke vagyok. Arra is hogy mások véleménye nem zavar. Nem lepne meg ha ő is kifogásolná a piros fehér kockás ingem és a tépett,jobb napokat is látott farmerem. Akar akkor mondjon bármit,de visszaszólok úgy hogy sírva fakad. Ez nem nagymenőzés ez én vagyok akármit mondanak.

*Már alig vártam, hogy végre leszállhassak a vonatról. Milyen lassan megy az idő, ha nagyon vársz valamire, vagy éppen valakire. A szó szoros értelmében nem én vártam Chuckra, hanem a srác várt rám, hiszen ő már itt volt amikor megérkeztem. Viszont, ha picit elvonatkoztatunk, akkor én is vártam rá.*
- Ennek igazán örülök, legalább nem untad el magad*Mondom egy angyali mosollyal.*
- Persze*Szólalok meg ismét kedves hangomon, majd mivel a srác a bőröndömért nyúl, átadom neki a fogóját.*
- Köszönöm*Csak ennyit mondok, s elindulok vele a tömegben. Itt is sok az ember, de ugye már megszoktam, hiszen Londonban is mindig nagyon sokan vannak az utcákon. Igaz jobban szeretem azokat a helyeket, ahol kevesebben vannak, mert gyorsabb a séta, de most tulajdonképpen nem sietünk sehova.*
- Szuper! Régen voltam már otthon nagyon, hiányzott már és szerencsére a haverjaimmal is tudtam találkozni. Voltunk egy jó buliba is, bár mondjuk inkább beszélgettünk, mint táncoltunk, de nagyon jól éreztem magam*Mesélem el röviden az otthoni élményeket. Közben megérkezik a villamos is, s én felszállok rá. A gitáromat inkább a kezembe veszem, nehogy leüssek valakit, mert itt sincsenek túlzottan kevesen.*
~Jellemző~*Mindig azon a járművön vannak sokan, amin én akarok közlekedni. Szeretem az embereket, tényleg, de vannak olyan figyelmetlenek, hogy majd fellöknek, hogy fel vagy leszállhassanak, vagy éppen ülőhelyekért harcolnak. Borzalmasak. Én inkább állok, de fel nem lökök senkit, az biztos. Amikor Chuck elindul az ajtó felé, én is utána lépkedem. Gondolom nemsokára leszállunk. Aztán jelez is nekem, hogy készüljek, mire én ismét felveszem a gitártokot a hátamra. Olyan jó minden, én csak mosolygok és nézelődöm, de a leszállás után egy elég fura mondat hagyja el a fiú száját.*
- Jó*Csak ennyit tudok kinyögni. Még sohasem kerültem bajba. Nem akartak kirabolni, sem bántani, se semmi. Meghökkent a dolog, hogy az a három alak lehet ilyesmire készül. Egyelőre semmi gyanúsat nem csináltak, csak leszálltak ott, ahol mi. Remélem nem is lesz semmi probléma. Összetalálkozik Chuckkal a tekintetem, ahogy sétálunk az utcán, s ő láthat valamit a tekintetemben, valamit amit eddig még nem láthatott. A félelmet. Igen, félek. Nem vagyok még olyan régen itt és máris olyan dolgot tapasztalok, amit eddig még nem.*
~Csak ne legyen semmi.~*Kissé szorongva lépkedem. Tudom, hogy a fiú meg tud védeni, ha kell, de én akkor sem szeretem a balhét. Még a suliban sem párbajoztam soha, fel sem vettem a Sötét Varázslatok Kivédését, mert senkit sem tudnék bántani szándékosan.*

[ Markovits professzor ]


Ha a csábítás lenne a feketeség elsődleges célja, bizony mindenféle rendelkezésére álló eszközzel tenne a sikerért. Ezek jócskán vannak neki, elég csak csodálatos metamorf képességeire gondolni, akár a professzor vágyai netovábbjává is változhatna. Ha lenne ilyen célja. De minthogy Markovits személyében még csak egy rajongót sem köszönhet, de talán még szimpatizánst sem, így vajmi keveset érne mélyen dekoltált felsőkkel és egyéb apróságokkal. Az öltözékével is inkább azt igyekszik hangsúlyozni, hogy ő is tudja, miféle találkozó ez. Vagyis inkább azt, miféle nem.
Mert igazság szerint, ő maga sem érti, miért épp a különös Reptan professzor esett áldozatul a meghívásnak. Jó, persze, épp nem volt a legvirágosabb jókedvében, amikor a balsors még Legrát is a nyakába sózta néhány percre. De ez talán még nem elég indok egy ilyen lépésre. Reméli, nagyon reméli, a férfi nem fogja feszegetni a témát. Zavartan mosolyog, s hümment a válaszokat hallva. Mosolya elhúzódik, amikor Markovits közli, remekül van, ezt mindenképpen örömére szolgál hallani. A megkönnyebbülés akkor tetőzik, amikor a férfi közli, nem is várt rá sokat. Pedig a késések nagymestere ül most az asztalánál, aki akkor is képes elkésni valahonnan, ha már egy órája a bejáratnál ül.
~ Talán nem lesz vészes... ~ épp csak felsejlik fejében a gondolat, amikor a kíváncsiság erőt vesz a tanerőn -merthát férfiból van-, s mindenféle kecmec nélkül kérdez rá a meghívás apropójára. Egy pillanatra megdermed, tétován pillant a kékekbe, s mielőtt még megfontolná a választ, már szólásra is nyílnak ajkai.
- Azt hiszem, mindketten bal lábbal indítottunk legutóbb. Az oka számomra nem világos, ezért úgy gondoltam, adok egy esélyt a helyzet tisztázására. S talán, ha nem iskolai dolgokról van szó, kiderül, nem is látjuk olyan ellentétesen a dolgokat, mint tanár és diák. Szóval mondhatni kíváncsiság vezérelt... leginkább... ~ óh, ügyes!! ~ Ez egy csodásan rögtönzött beszéd volt, és tulajdonképpen teljesen hihető is. De az igazság nem egészen ez. Ez már inkább a "ha másra nem, erre jó lesz" belemagyarázás. Néhány ártatlan pillantást küld Markovits felé, szinte tányérnyira tágulnak szemei. Fel sem fogja, hogy egy picit remeg, s el is pirult. Egyértelműen látszik, hogy hazudik. Pedig a megtévesztés nagymestere, most mégis olyan sután csinálja. Ujjait tördelve végül is szusszan egyet.
- Miért egyezett bele? - úgy dönt, inkább nem adja elő a valódi okot, hogy tulajdonképpen a professzor csak jókor volt rossz helyen, és ő épp olyan pillanatát élte, hogy segíteni akart. Rejtély, miért gondolta, a professzor olyan szomorú, az meg már egyenesen érthetetlen, miért gondolta, ez a legjobb módja a vigasztalásnak. Ez még mindig nem megy neki. Az igazság helyett inkább fordít egyet a libikókán, s most ő kérdez. Pillantása mély, kíváncsi, kékjei gyémántként ragyognak, ahogy próbál a másik íriszek legmélyére látni.

Lori
október 22. valamikor délután

Yarista, és Ginnie már túl vannak az első órán, most pedig Lorelai következik. Az órájára, a tanárnőnek immáron a szokásos helyen van, ennek ellenére mégsem ő az, aki egy cseppet késik. Vagy mondhatjuk, hogy Lori érkezik korán? ...
Csak annyit hall a bejáratban, hogy ő az, és órára jött. Megkönnyebbül, azonban izgalom is elfogja. Még nem találkozott vele, így azt sem tudja pontosan, hogy mit is fog birtokolni, csak annyit, hogy bizony, fog. Odasétál a terem közepére, már a folyosó végén köszön, majd előveszi pálcáját, int vele, mire megjelenik az elementalistákat felismerő kapu. Egy gyönyörű, vékony íves, üvegből készült dolgot, mellette egy asztallal. Amikor már ott van Lorelai mellett, a lapockájára teszi a kezét, és arrafelé tessékeli.
- Jelenleg nincs más dolgod, mint ezen a kapun átsétálni. Ha ez megvan, akkor az asztal előtt megvárlak. Nyugi, nem fog fájni. Kis meleg bizsergést érezhetsz, de elég, ha csupán átsétálsz alatta. Nem gyorsan, csak kényelmes sétatempóban. Utána tudunk továbbhaladni.
Mosolyog rá, és biztatóan küldi arrafelé, ő maga pedig beáll az asztalhoz, kíváncsian várva, hogy milyen elemsorrend lesz a lánynál.

---

Futva, sőt rohanva igyekeztem a tanterem felé. Már nagyon nagy késésben voltam és az lesz a csoda, hogy ha a tanárnő egyáltalán még megtartja az órát. Késésem oka egyszerű, de mivel Madcap létezése titok, így valami frappáns választ kell kitalálnom. Sajna a kis drágával túl sokáig repkedtünk a hegyek között, felett, valamint túl sokáig cöcörögtem az ápolásával.
Vörös hajszerkezetem, ami jelenleg copfba van csak úgy lobog utánam. Átöltözni azért felszaladtam, de a talár alatt a "játszós" ruháim vannak. A cipőmet is azért gyorsan leváltottam, mert a lótrágyának igen erőteljes bukéja lett volna.
Szó szerint majdnem beesek az ajtón, itt már kissé visszafogom a rohanást és csak gyorsan sétálok a tanterem felé. Végigmegyek a kis folyosón, majd megérkezem a tanteremnek hívott valamibe. Még sose voltam itt ezelőtt, szóval kissé ámuldozva bámulok körbe, miközben egy monológ is elhagyja ajkaimat.
- Elnézést a késésért, de lefeküdtem aludni tanítás után és elfelejtettem időbe felkelni. -
A monológ után tekintetemmel a tanár nőt kezdem el keresni, hogy egyáltalán itt e van már és ha igen, akkor vajon mennyire dühös a késésemért.

---

VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.

Veronka;
http://www.youtube.com/watch?v=gH476CxJxfg

A sapka levevése után, nem csak a hajam kuszálódott össze, hanem az agyam is: hogy miért? Ahogy meghallom a mai ajánlatot, rögvest arra gondolok, hogy összekeverni! Összekeverni mindent mindennel, nehogy már kicsit is unalmas vagy szokványos legyen. Manapság a nem normális a normális. Egy művész ne is legyen szokványos, hiszen ha az, akkor a hitelességével játszik - tudat alatt legyen más, mint a többiek, és akkor sínen van.
- És egy erdei gyümölcsös banánnal a tetején frappuchinohoz meg mellé egy nagy adag somlóihoz mit szól a kedves Czukrászda? - mély hang, azt hiszem ez jellemezz engem. Bárki, akivel életem folyamán beszéltem már, mind-mind a hangomról jegyzet meg: és azzal, hogy nem vagyok normális. Ezt nem én mondom, ők mondták, kedves hölgyeim és uraim, ők mondták mind saját önszántukból, bizony! Már megint jöjjek Dr. Nádori Pállal? Nem. Nincs is itt... vagyis persze, hogy nincs itt, de nem is érzem a jelenlétét, nem érzem hogy mit tenne és mondana ha itt lenne, és amúgy is, kit érdekel?! Enni akarok és olvasni. Közben figyelem a lányt, aki beszél és beszél, és közben ügyesen arra is van ideje hogy felvegye a rendelést. Mintha a sors is erre szánta volna: jó dolog ilyen helyen dolgozni, mert rengeteg embert ismersz meg, rengeteg történetet és sosem unatkozol. Remek munka, kivétel nekem - én nem lennék jó felszolgáló-pszichológus. Isten mentse azt a helyet, ahol én felszolgáló lennék! De ez a lány passzol. Mármint a helyhez. Mestertanonc? Mesélni? Te jó ég.
- Mestertanonc, igen. A kapkodós vizsga eredménye, hogy már másodikos mestertanonc - mintha büszkeség töltené el a szívemet, de a hangomat biztos, ahogy kimondom. Pedig mire is vagyok büszke? A másodikosságomra? Vagy arra, hogy itt vagyok? Vagy hogy egyáltalán sikerült, pedig össze-visszakapkodtam halál nyugodtan? Nem érzem, hogy büszke lennék. Akkor sem éreztem, hogy büszke vagyok, amikor felálltam otthon, és idejöttem, és akkor sem voltam büszke amikor megvolt az első divattervezői munkám és abból megtudtam venni a bogolyfalvi házat. A sajátomat, az első házamat, az enyémet. Amondó vagyok, hogy belőlem a büszkeség mint jelző és mint tulajdonság meglehetősen hiányzik. Dr. Nádori Pál azt mondaná, hogy csak nem ismerem be. Szerintem meg marhaság, hiszen azért nem ismerem be mert nem létezik; én mindent beismerek, ami valós és van. Ez nincs. Nem vagyok büszke, hiányzik belőlem az érzés. - Szívesen mesélek róla. De mit is? Kérdezz, és válaszolok a tanoncságról - "szívesen?", és "szívesen mesélek róla"?, meg "kérdezz és válaszolok?". Tudjátok mi nem tetszik, hogy már második éve vagyok itt? Az, hogy kezdek emberi lenni...
A lány közben elmegy, és meg kell vallanom, hogy nekem nem ismerős. De tanulónak kell lennie, hiszen ebben a nyavalyás faluban minden fiatal Bagolykőre jár. Hova is járna?! A vonatozás túl luxus... Visszajön, leteszi a rendelésemet, és kérdezz. A Ház. Arcom fapofa, egy érzelem sem látszik rajta, és még a hangom is nyugodt. Nyugodt és mély, c'est Balint.
- Örülök, hogy tetszetős a ház. Nekem is nagyon...király - azt akartam volna mondani, hogy szerettem, de nem jött a számra. Még szeretem, csak már... csak már mi? Kinőttem. - Éppen eladom vagy kiadom, még nem tudom. Nem érdekel?

Tanárnő
Elemi mágia óra (1)
Okt. 15

Én, a megtestesült pontosság… vagy mégsem?  Hát valóban nem, ugyanis ha az lennék, akkor most nem kéne minden diákot félre löknöm az utamból, hogy megtaláljam a helyet, ahol életem első gyakorlati elemi mágia órája lesz. Igazából már belegondolni is ijesztő, hogy én elemi mágus lennék, de az vagyok… legalábbis azt hiszem.
Mindenesetre a főprobléma még ugyan az, nem tudom, hogy hol az a terem, ahol az óra lesz. Komolyan mondom életemben nem hallottam róla, pedig eltöltöttem már pár álmatlan éjszakát a kastély falain belül (és néha kívül is). Mindenesetre az, hogy nem találom a termet, gyakorlatilag nullára csökkenti annak az esélyét, hogy időben oda érjek. Igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy ez milyen egy silány bemutatkozás lesz. Mindenesetre, amikor körülbelül ezredszerre fésülöm át a sulit, találok egy elég biztató feliratú ajtót. Igazából sok veszteni valóm nincs. Amikor belépek a terembe majdnem elfelejtek levegőt venni annyira gyönyörű. Idén már harmadikos vagyok, de néha - mint például most - még mindig el kell csodálkoznom a varázsvilág csodáin. Komolyan, ha ezt nem látnám a saját szememmel, lehet, hogy el se hinném. Amikor alaposabban körül nézek, észreveszek egy kis folyosót, ami felfelé vezet. Ugyan még soha nem voltam erre, de valami azt súgja, hogy nekem arra kell mennem, így el is indulok felfelé a lépcsőkön. Miközben felfelé haladok, viszonylag rendbe szedem magam, hogy ne nézzek ki annyira szakadtnak. A lépcső végén megállok egy pillanatra, veszek egy mély levegőt, végül belépek a koránt sem szokványos tanterembe.
- Jó napot! A nevem Ginnie Marrywather - mondom a tanárnőnek, aki természetesen már bent van a teremben. - Elnézést a késésért, nem találtam meg egyből a termet - teszem hozzá bűnbánóan, bár azt nem tudom, hogy tényleg késtem-e, vagy csak a tanárnő érkezett korán.

Odett
október 24. délután

Julianna most jóval előbb megérkezett, mint legutóbb. Már 10 perccel a kezdet előtt bent volt, de az a jó pár perc is iszonyatosan hamar eltelt. A tűz tengerében veszett el, ahova Odettet is várta. Vagy Zoét, még nem tudta pontosan, hogy melyiket is használja a sok név közül. Nem is vette észre, hogy már javában folyik az óra, mikor meghallotta a lány hangját. Rögtön felkelt, és kisétált az előtérbe, ami valójában az elméleti tanterem volt.
- Hagyd csak, a serdülő szervezetnek szüksége van a pihenésre.
Legyint kezével, megáll a bejáratban, majd arra tessékeli a lányt is. Mikor mindketten bent vannak, egy hatalmas dombtetőre vezeti a lányt, ahol egyelőre csak meleg van. Se tűz, se láva, semmi ilyesmi, csak meleg. A mostani alkalomnak úgysem több a lényege, mint egy picit elbeszélgetni az idei tanévről, és kikísérletezni, hogy most mennyire képes a lány.
A kényelmes elhelyezkedés után pedig jöhetnek a kérdések, és majd válaszok.
- Először is az Odettet, vagy a Zoét szereted, mint nevet?
Fura kérdés, és nem szerves része az órának, de az egyik legfontosabb momentum.
- Második kérdés. Hogyan képzeled el magad, mint elementalista. Harmadik kérdés. Mit gondolsz, miket fogsz tudni tenni ha végzel. Negyedik kérdés. Van kérdés?
Pici szünet, de csak egy annyi, hogy levegőt tudjon venni.
- Nem kell sietned, gondold át előbb a kérdéseket, és utána válaszolj. Hossz mindegy, inkább a tartalma legyen meg. Adok egy kis időt.
Mosolyodik el, és török ülésbe helyezkedik. Ha ez is megvan, akkor innentől áttér csendes, figyelő üzemmódba, és nem töri meg a csendet. Csak, ha kérdése lesz a lánynak.

Ginnie

A kora érkezés nem teljesen igaz, de azért a haláli pontosság sem. Igen, a tanerő már egy ideje bent van a kellő helyen, azonban nem késik túl sokat az első órai diák. Ginnie, merthogy így hívják, lihegve köszön, és mutatkozik be. Nem is emlékezett rá, hogy ő lenne az, de hát ilyen az élet. Csak mosolyog rajt, és int a kezével, hogy kövesse.
- Gyere, akkor rögtön a tárgyra térünk. Nem lesz túl hosszú az óra, így nem gond a pár perc csúszás.
Elindul a víz földjére, reméli, hogy követi őt a lány is, majd ha beért, egy kicsit túl hangosnak ítéli meg a vízesés csobogását, így egy erőteljes szemkontaktus miközben sétál, és máris alábbhagy a hangzavar. A kis patak partján ül le, ahol a fű gyönyörű élénkzöld, mellettük alig egy fél méterre már víz van, de ők még szárazak. És szárazak is fognak maradni. Miután leültek, máris belekezd.
- Azt hiszem te vagy az egyik legfiatalabb a mostani tanulókon belül. De ez nem probléma. Több időd lesz a tanulásra, és alaposabb is lehetsz. De ez rajtad is múlik. Néztelek a teszt során. Szinte kérdés sem volt, melyik lesz az elemed. Mesélj, mit érzel jelenleg? Mi az, amire szerinted képes leszel, és mit vársz a tárgytól?
Ginnie az egyik diák, akivel nem kell sietnie. Bőven van idő mindenre, így előbb az alaposabb kérdések, aztán majd nekilátnak a feladatoknak. Most azonban még nem érkezett el ennek az ideje.

Elemi mágia óra 1.

Lorelai

Lori láthatóan kicsit tart a dologtól, de a merészség benne van. Amint átlép a mágikus kapun, nem rögtön, de kis idő múlva máris ott terem az asztalon a négy elem. Sorrendben: levegő - víz - tűz - föld
Nincs túl sok feladata jelenleg a lánynak, csupán annyi, hogy megpróbálkozik valamelyiket megmozdítani.
- Ha itt vagy, akkor látod a négy fa tálkát, bennük egy- egy elemmel. A feladatod roppant egyszerű. Egyenként menj oda hozzájuk, ahogy sorba jönnek, és próbálj meg vele valamit kezdeni. Nem segítek, felesleges.
Von vállat, és csak figyel, hogy mi is fog történni. Nem gyakran van olyan, hogy tévedne a kapu, de most mégis ez az érzése van. A tálakban található elemek még a szokásosnál is mágikusabbak, hiszen ha bármely halvány esély van bármelyik elemre, az az elem megmozdul, direkt eme indokok miatt.
- Ne ijedj meg, ha elsőre nem jön össze a dolog. Akkor haladj tovább, és menj sorba. Egyébként is sorba kéne menned, mindegyiken, de az eső esetleges kudarcnál általában feladják. Te ne tégy így!
Mosolyodik el, majd odaáll az asztal mellé, és érdeklődve figyeli majd az eseményeket.

Elemi mágia óra 1.

Loise
Nyugati pályaudvar, aztán meg a Welch ház.


Chuck egy ideje már csak erre várt; Loise-szal lenni, és most végre megadatik számára. Jobban megismerheti, beszélgethet vele korlátlanul, ilyesmi...
- Értem, ennek örülök. - reagál a londoni beszámolóra.
Zökkenőmentesen érnek el a villamoshoz, ahol egy kicsit többen utaznak a megszokottnál. Biztos szezon van, vagy csak rossz napot választottak. Ilyenkor bizonyára a vezetőknek is nehezebb dolguk van. Az emberek hangoskodnak, "rosszul" viselkednek, na meg ilyenkor több is a lopás. Fel sem tűnik az embernek ilyen tömegben. Hamarosan elérkeznek ahhoz a megállóhoz, ahol Chuck-éknak le kell szállniuk, ha csak nem akarnak visszafelé gyalogolni totál fölöslegesen.
Igen ám, de a villamosról leszáll a fiatalok után 3 idősebb szerzet, ami önmagában nem is baj; viszont a tinik után mennek. Chuck ismeri a szomszédait, de őket még nem látta soha sem. Nem jó rögtön a legrosszabbra gondolni, hogy rossz szándékkal jönnek, de hát manapság mit feltételezhet az ember ebben a világban? A srác tudatja az infót Loise-szal, akinek elég erősen látszik a félelem az arcán, nem ártana megnyugtatni.
- Nyugi, nem lesz gáz. Találkoztam már ezeknél nagyobb ellenfelekkel is, és itt vagyok.- csak ennyire futotta. Viszont lehet, hogy lehetett volna ezt egy kicsit halkabban is mondani, mert miután kimondja, közeledni kezd a 3 alak; most már biztosan nem jó szándékkal érkeztek.
- Fuss! - adja ki a parancsot, nem árt, ha Loise biztonságos távolságban van.
Chuck-ban nincs félelem, jól felszívja magát és megfordul. Az egyik ismeretlen a zsebébe nyúl, de úgy néz ki, hogy ez lesz a veszte. Chuck megfogja a kezét -amivel a zsebébe nyúlt volna-, kicsavarja hátrafelé és élő pajzsként maga elé rántja, nagyon gyorsan felméri az erőviszonyokat. Meg is van a gyilkos ötlet, nem kellett sokat várni. A foglyul ejtett fickót egy precízen irányzott rúgással mozgásképtelenné teszi; a rúgás a térdét éri. Amikor összeesne, mert nem bírja a testsúlyát, odalöki a másik férfihez és most arra jön egy rövid kínzás, aki üresben maradt; Chuck-nak gyorsan kell cselekednie, hiszen ott van mellette a két másik ember. Szerencsére van egy kis ideje, mert összezavarodtak, és már csak az egyik mozgásképes. Mondjuk, a másik is, de ő már csak kúszásban, és úgy is nehézkesen... Maradjunk a tárgynál: Chuck hármat lép előre -gyorsan- és lendületből felkapja a sípcsontjánál a férfit, másik kezével a vállát fogja, majd kibillenti az egyensúlyából és a földre borítja. Már ütné is, de a másik oldalról gyorsan meg is érkezik, akihez Chuck még hozzá sem ért; na majd most. Lépne egyet felé, de a földön fekvő belekapaszkodik a lábába, ezért nem tud. Inkább kitér az első ütés elől, de megfogja az erővel meghajtott kezet és a férfi saját ereje által töri ki a csuklóját egy apró mozdulattal, aki lehajol, mert fáj neki. A végső kiütés érdekében arcon rúgja oldalról... Nincs ideje ünnepelni, mert az egyik még a lábát fogta az előbb, ebből már sikerült kiszabadulni. Beáll bokszállásba, most már minden erejét egy emberen tudja kitölteni. A másik bátortalanul botorkál Chuck felé és üt párat, de hősünk nem adja könnyen magát. Kitér az ütések elől, de a legutolsó után, amikor a másik féloldalasan áll, mert erőt fejtett ki, akkor Chuck könyökkel megelőlegez egy orrtörést, aminek következtében a másik mindkét kezét az orrához rakja- mert attól jobb lesz. Ezzel védtelenül hagyva egész testét. Chuck már nem akar sokat bajlódni, ezért kirúgja a bokáját és még mielőtt a másik eleshetne, a fiú teljes erőbevitellel, ökölbe szorított kézzel kiüti, melynek következménye enyhe eszméletvesztés.
- Mehetünk - mondja lágy hangon, ezt már Loise-nak címezve. Nem tudja, hogy Loise lelkében most mi történhet. Fel fogta-e már? Vagy azt hiszi, hogy Chuck egy utolsó, agresszív állat és otthagyja. Szerencsére az utóbbit még nem teszi meg és lehet, hogy nem is fogja már. Ezért csak megöleli a lányt, hogy érezze, nem is olyan agresszív, na meg jól is esik, nem szokott ölelkezni.
- Mondtam, hogy nem lesz baj. - az ölelés után felveszi a bőröndöket és indulásra biztatja Loise-t. Nem sokat mennek, kb. 100m-t és el is érik a Welch család házát. Chuck nem hozott az iskolába kulcsot, úgyis csak elhagyta volna. Lerakja a cuccokat a földre és megnyomja a csengőt. Most pedig várunk...

Lori

Lorelai elindult a tálak felé, jobban mondva odafordult az elsőhöz. Lehetett érezni, hogy próbálkozik, azonban semmi nem történt. Semmi gond, ahogy az várható volt, lesz olyan, akinek nem a legjobb a sorrend. A másodiknál azonban megtört a jég. A tanerő is felsóhajtott, igazából végig izgulta a dolgot, a lánnyal együtt, így most ő is fellélegezhetett. Amint végzett, az asztal, és a kapu semmivé lett, a tálakkal együtt, azonban nem mindennel együtt. A víz, egy gömbben, immáron cseppet sem nyugodva lebegett a lány előtt, addig, míg Julianna el nem tüntette. Persze csak azután, hogy mindent végigpróbált.
- Jelenleg nincs már hátra, mint aláírnod egy papírt, miszerint az iskola falai között, amit majd már használhatsz varázslatokat, csakis úgy használod, hogy abból kára senkinek ne származzon. Ha ezzel megvagyunk, akkor mehetünk is a teremrészhez.
Vesz elő egy pergament a semmiből, amin csak egy aláírás hiányzott. Ha ez is megvan, akkor elteszi a papírost, és máris vonul a vízesés felé, remélhetőleg Lori társaságában.

Elemi mágia óra
Október 15.
-- első óra --

A Non-verbális órán már megismerhette a tanárnő módszereit, és nagyjából képet kapott róla, hogy milyen. Ő a jó tanítók közé tartozik, bár Elemi Mágia tanoncnak nem ezért jelentkezett. Mondhatni, hogy a kviddics miatt, de ebben benne van a repülés, az egész közeg tisztelete. nagyon reméli, hogy az ő eleme majd a levegő lesz, de miért is lenne más? Izgatottan közeledett a teraszhoz, ami két év alatt neki fel sem tűnt, hogy van ilyen, csak amikor a tanárnő a baglyot küldte neki. Egészséges izgalommal lépett be a "terembe", majd vigyorogva nézett a tanerőre. Pontosan érkezett, mint mindig, ma nem volt hátráltató tényező ebben.
- Szép napot tanárnő. Tettre kész vagyok, mivel kezdjük? - szemei kíváncsian kutatták a környezetét, miközben kérdez. Odalép a tanerőhöz és várja, hogy elkezdődjön az óra. Normál esetben leülne, de nem tudja, hogy most is azt kéne-e tennie.

Jade

Elmélyülten olvasgattam, amikor hirtelen egy betoppanó lány hangjára lettem figyelmes. Rendkívül magas hangja volt, legalábbis különbözött azoktól a női hangoktól, amiket az én fülem már megszokott. Biztos voltam benne, hogy elsőssel van dolgom. Meg is lepődtem, hogy felkeres valaki ilyenkor, ezen a helyen. Becsuktam a könyvet és szemügyre vettem a lányt, közben pedig elmosolyodtam. Talán tőlem akar segítséget kérni, vagy valami hasonlót gondolhattam. Aztán átfutott agyamon újból a mondat, amiből már tudtam a szándékát. Segítségkérésről itt szó sincs, nem tévedt ő el, csupán beszélgetni szeretne! Az pedig nem rossz dolog, én is szoktam csinálni. Az ember társas lény...
-Szia, én meg Woodarn. Persze, ülj nyugodtan -húzódtam kicsit arrébb a kanapén, hogy ő is kényelmesen odadobhassa magát mellém- Mi újság veled? Milyen az iskola és a tanév eddig? - érdeklődtem meg, hiszen még nagyon a tanév elején járunk. Mennyi ideje is vagyok már a kastélyban... Szörnyű, hogy milyen furcsa a sors. De hát ez van. Örültem, hogy társaságom akadt, de azt a könyvet sajnos épp egy érdekes résznél hagytam abba. A legrosszabb pedig, hogy elfelejtettem a lapszámot, így kotorászhatok egy csomót. Legközelebb... Legalább elfoglalom magam valamivel, ha legközelebb unatkozni kezdek. Lapok keresése felettébb izgalmas, vagy mégsem?
-Melyik házba jársz? Eridon?

Woodarn

Idegesen várok mindaddig amíg nem válaszol. Ez szerencsére hamar bekövetkezett.
A kedvességére közönyösen reagálok, hiszen itt mindenki kedves ártatlan és kedves elsősnek hisz. Sajnálatos módon ezt az elején elfojtom.
-Woodarn. Hmmm.
Elég ritka neve van,legalábbis én még nem találkoztam ilyen nevű emberrel.  legalább ezzel is okosabb lettem. Hamar válaszolt hogy szabad hely van mellette. Igazából már nem tudom miért is akartam mellé ülni. Ha valaki igazat szólva mindenki kérdéseket tesz fel hogy hogyan érzed magad. Vele sincs másként és legszívesebben elhúznék de szükségem van beszélgetésre nehogy különcnek vegyenek.
Velem semmi újság nincs. Én mindig is Jade Mortin voltam és tudomásom szerint még mindig az vagyok. Az iskola és a tanév pedig olyan mint mindeddig bármely más iskola. Legalábbis szerintem. Ha ennyire kíváncsi vagy rá nem Eridon. Levita de te gondolom csalódott vagy hogy nem találtad el.
Fejezem be a szóáradatot. Az én sajátos különlegességem hogy a legdurvább mondatot olyan hidegen és kifejezéstelenül mondom el. Ezzel kiküszöbölhetem a hűtlen barátokat mint például volt osztálytársam Monica Rissem. Vele is tök jól elvoltam az első két éveben utána meg minden titkom kitálalta. Azóta vagyok enyhén szólva elővigyázatos. Ha utána kiderül hogy ez a Woodarn srác jó fej akkor én is az leszek. Ha meg nem nem vesztettem semmit. Szóval inkább megvárom mit szól és utána állapítom meg hova kerül a barát és ellenség listámon.

Yar

Már rég a teremben, furcsa módon túlságosan korán is. Most jelenleg csak egy helyben áll a tanárnő, ott, ahol majd, és már az elmúlt két hétben, a tanórákat tartotta. Csak körbenéz, hol a kupolát, hol magukat a termeket vizslatja. Nem sokáig, mert egy hang üti meg a fülét hamarosan, pontosan kezdéskor. Gyors fordulatot tesz a tengelye körül, és kénytelen magát elnevetni.
- Te sosem állsz le, ugye?
Csóválja meg a fejét, és máris a terem felé indulnak. Miközben a levegő részlege felé tartanak, csak mosolyog, és be kell látnia, nem csalódott Yaristában, amikor az volt az első benyomása, hogy tudásszomjas, és elég, hogy is tudná leírni, ebből a szempontból stréber. A kis ösvényen odasétál a középső kerthez, de nem ott, hanem egy picit távolabb, a füvön ül le. Egyértelmű, hogy most mi Yar dolga, valószínűleg magától is rájön.
- Biztos foglalkoztál már a kérdéssel, hogy mit fogunk ezeken az órákon csinálni, és mivel fogunk foglalkozni. Van tipped, vagy megérzésed, hogy pontosan miket fogunk tanulni, vagy valami kérésed, hogy mit szeretnél tanulni, esetleg kérdés, ami mindig jó. Elvégre nincs rossz kérdés, csak fel nem tett kérdés.
Ezt mindenkinél jó előre tisztázni, mármint, hogy ki mire számít, vagy nem számít ezzel az ággal kapcsolatban, hiszen jó előre tisztázni a tananyagot.

Elemi mágia óra 1.

*Szeretek utazni, de be kell vallanom, hogy a varázslók jóval kényelmesebb járműveken utaznak, bár a tértágító bűbáj igen nagy segítség. Nyilvánvaló, hogy a mugliknak nincsenek efféle bűbájaik, maximum több járatot indítanak, de én úgy tudom, hogy nap közben Budapesten szinte minden tömegközlekedési jármű dugig van. Teljesen mindegy, hogy metró, villamos, busz... mindenki siet valahová és mindenkinek nagyon fontos dolga van. Nem szép dolog az előítélet, de én így jöttem ide, kissé ítélkezve felettük. Viszont azt álmomban sem gondoltam volna, hogy rögtön "bajba" kerülök, de ne szaladjunk ennyire előre. Miután leszálltunk a villamosról, Chuck finoman figyelmeztet arra, hogy lehet meg fognak úgymond támadni minket. Egyből meglátszik a félelem a tekintetemen. Igazából bízok a fiúban, szóval nem attól félek, hogy bajom lesz, hanem csak szimplán rettegek az ilyen helyzetektől, annak ellenére hogy még sohasem kerültem ilyesféle szituációba.*
~Kérlek...~*Már nem is tudok másra figyelni, csak a hátunk mögötti emberek lépteire. Szörnyű érzés. Már most utálom.*
- Elhiszem, de*Már nem volt időm befejezni a mondatomat, mert Chucknak elhagyta a száját egy újabb szó. Egy szó, ami ebben a helyzetben még jobban megrémített. Nem akartam futni, egy pillanatra átfordult az agyamon, hogy maradok, de hamar rájöttem, hogy úgyse tudnék semmit csinálni, így olyan 10 méternyire szaladtam tőlük. Innen is tökélesen látom azt, amit soha nem szerettem volna látni. A srác verekszik, pontosabban csak ver, de ezt is csak a ringben szerettem volna látni. Na tessék, megismerkedem valakivel, aki boxol és szinte máris "bemutatja" nekem a tudását. Tudni tud, az biztos, de én akkor is félek. Ez valamiféle fóbia lehet nálam, ugyanis egyre nehezebben veszem a levegőt, ahogy nézem a verekedést. A lábam a földbe gyökerezett, s még a fejemet sem tudom elfordítani, nemhogy a tekintetemet. Apró, kis levegőket veszek, s szinte egyből kis is fújom, nem jut túl sok oxigén a fejembe, így szédülni is kezdek, ám a fesztiválon vége, s Chuck elindul felém.*
- Nem is tudod mennyire örülök*Visszaölelek a srácnak, sőt még egy puszit is lenyomok neki. Most már minden rendben van, neki sincs semmi baja és nekem se, így hát fojtatjuk utunkat hozzájuk.*
- Nem tehetek róla, nem szeretem az ilyen helyzeteket, pontosabban még sose kerültem ilyen szituációba...*Jelentem ki egyszerűen. Remélem nem vette észre az előbb velem történteket, mert nem szeretem, ha valaki gyengének lát. Nem kell sokat sétálnunk, megérkezünk az otthonához. Lerakja a cuccokat és becsenget.*
- Ugye szóltál, hogy jövök?*A fiúk néha hajlamosak elsumákolni az ilyesmit, aztán a szülők meglepve nyitnak ajtót. Erről jut eszembe, hogy nem is tudok semmit a szüleiről, na sebaj, nemsokára elvileg meg is ismerem őket, feltéve ha itthon vannak.*