28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - összes RPG hozzászólása (38858 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 1286 ... 1294 1295 [1296] Le
Cornelisse Zalán
Diák Eridon, Red Squadron csapattag, Másodikos diák


betűfabrikáló szarkazmus
RPG hsz: 12
Összes hsz: 13
#Caesius
Írta: 2019. július 29. 01:13
Ugrás a poszthoz

https://www.youtube.com/watch?v=lFGnsdV-sR4


A kviddicspálya körülbelül öt percre van a kastélytól, tehát tökre nyugodtan indulok el akkor is, mikor olyan pont 7 percem van, hogy odaérjek a megbeszélt időre. Általában pontos szoktam lenni, csak vannak olyan kivételes helyzetek, amikor belekényelmesedem a másik személy nyugodtságába. Caesius is ilyen, avagy Sebestyén, csak a magyar nevek annyira unalmasak néha, hogy muszáj másképp neveznem a többieket. Anyám az egyik levelében a minap azt írta, hogy pontosan tudta, hogy itt is mennyire jól meg fogom állni a helyemet, meg még azt is odabiggyesztette, hogy büszke rám, és jaj, irtóra jó auror fog válni belőlem. Aha, oké, 15 éves vagyok, ceruzával járok mindenhová, hogy írjak, de bizonyára remek auror leszek azért, mert meg se erőltetem magam, és mégis mindenhol remekül fogadnak. Nagy taps, anyám. Talán itt kezdődik az egész: minek megerőltetni bármit is? Csináld, ahogy csak érzed, és ne agyalj annyit fölöslegesen. Buddhista minimalizmus az erdő közepén. Helyette kiértem a pályához, ahol meg is pillantom a kölyköt, akihez jöttem. Felnevetek.
- Na mi van Nyilas, elbírod, vagy kell a segítség? - a poénkodás nekünk jól áll, mások ne próbálják ki otthon.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Catherine Shayleen Black
Független boszorkány, Gyógyító, Végzett Diák, Iskolai dolgozó


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 228
Összes hsz: 749
Írta: 2019. július 29. 10:09 Ugrás a poszthoz

Theory
Into the Fruits

Egy igazán szomorú, borús, esős napra ébredt. Adrian a szobájába zárkózva, talán már otthon sincs vagy haza se ment. Nem vesztek össze, de érzi, hogy valami nem stimmel vele.
Emily nem jött azóta. Hogy mi történt kettejük között, azt egyelőre homály fedi, mivel a lány nem igazán faggatja öccsét. Lehet, hogy kellene, mert akárhogy is alakultak a dolgok, a jelenlegi helyzet kezd tarthatatlanná válni. Tudnia kell, hogy nem miatta történt az és nem hibáztathatja magát. Igazából ez kizárólag Adrianre és rá tartozik, mert ők azok, akik túlzottan régóta nem őszinték egymáshoz. A rendelőben nem volt rá igazán lehetőség, azóta pedig nem feltűnően, ám mégis érezhetően kerülik egymást. Nem jó ez így. Valamit tenniük kell.
Shayleen étvágya ugyan bőven mínuszba fordul át, mégis úgy dönt, hogy ennie kell. Igazán nagy a kísértés, hogy egyszerűen ne foglalkozzon vele, visszafeküdjön és sajnálja magát, meg az életet - mondjuk azt nem tudom, hogy most épp miért, de Shayleen depressziója vissza-visszatérő, senkit sem lep meg egy-egy hullámvölgy. Mégis, végül összeszedi magát, felöltözik és egy esernyővel a kezében megindul a piac felé. Noha nyár van és viszonylag meleg, a lány hosszú csőfarmert, egy térdig érő hosszú szárú csizmát és a topjára egy rózsaszín pamut pulóvert vesz. A viszonylag színes összképet a fekete esernyője teszi teljessé, mely egy komor árnyékot ad az esőben lassan baktatónak.
A piacra érve nem meglepő módon nem tolonganak. Az árusok ugyan töretlenül várják vásárlóikat, azok inkább zárt ajtók mögött maradtak. Érdekes, hogy ettől függetlenül a portékáikat árulók nagy örömmel fogadják azt a kevés bátor embert, aki mégis ki mert merészkedni az utcára ebben a szomorú időben. Shayleent is hatalmas mosollyal köszönti az asszony, akinél egyébként a lány rendszeresen vásárol, ha a faluban tartózkodik. Egy halvány mosollyal viszonozza a kedvességet, de láthatóan nincs csevegős hangulatában.
- Na ne légy már ilyen letört aranyom, válassz ezekből a szép gyümölcsökből! - olyan szívmelengetően édes ez a néni, hogy még ex-levitásunk jéggé fagyott szívét is sikerül legalább részben felolvasztania. Már nyúlna egy kis banánért, amikor hirtelen bevillan a kép, hogy az mennyi kalória. Megrázza fejét és inkább a barackokra összpontosít. Egy különös érzés mégsem hagyja nyugodni: a torkában lévő gombóc és a tény, hogy amit az előbb érzett mindenképp rossz előjel.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emily Dorothea Fisher
Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


Littlebird | Millie
RPG hsz: 222
Összes hsz: 533
Írta: 2019. július 29. 11:39 Ugrás a poszthoz

Shay
Kinézet

Ennyire hihetetlenül béna és szerencsétlen is csak én lehetek. Már régen el kellett volna indulnom, erre tessék! A pálcámat szerintem otthon hagytam, nem mintha meg merném kockáztatni, hogy varázsolok ilyen idegállapotban, de azért lehet, hogy most jól jönne, ha nálam lenne. Jó kicsit túldramatizálom a dolgot, mert három órám van még a kezdésig, csak úgy terveztem, hogy még gyakorolok egy keveset, de hát ennek most lehet, hogy fuccs.
Vérző jobb kezem - mert, hogy sikeresen és nem tudom, hogyan, de egy papírvágó késsel végighasítottam a jobb tenyeremet - kitartva oldalra, másik kezemmel a ruhámat felfogva szánkázok végig a hálistennek üres folyosón, miközben, természetesen, magamat szidom, amiért ennyi eszem van. Ráért volna az a levél később is.
- Basszus, basszus.
A levegő, miközben haladok, eléggé csípi a hosszú és mély vágást, és csak abban reménykedem, hogy a karomon is lefolyó vér, nem érintkezik a ruhámmal. Berobbanok a gyengélkedőre, ahol ketten alszanak, nem is lepődök meg rajtuk, ma dolgozatot kellett volna írniuk, de most nem is foglalkozom velük, csak továbbsuhanok az orvosi szoba felé.
- Will! Will! Will! Ments meg!
És bumm, bent vagyok. Will sehol, a kezemből még mindig ömlik a vér, az arcomon látható idegesség, és Shayleen, aki biztos nagyon érdekesnek találhat így. Nekünk valahogy sosem sikerül normális körülmények között találkozni. A ruhám leeresztem, az arcomból kisöpröm a hajam, csak méltóságteljesen, ugyebár, de a hangom elárulja, hogy kétségbe vagyok esve, mert olyan cérnavékony lesz, hogy a "sziát" csak suttogom.
- Will?  
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
RPG hsz: 259
Összes hsz: 570
Írta: 2019. július 29. 11:52 Ugrás a poszthoz


Budapest | Addiktológia | i don't need a xanny to feel better | tovább a hszhez (katt)
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Catherine Shayleen Black
Független boszorkány, Gyógyító, Végzett Diák, Iskolai dolgozó


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 228
Összes hsz: 749
Írta: 2019. július 29. 13:12 Ugrás a poszthoz

Emily
I wish I could feel your pain

Shayleen már akkor megszokta a szimulánsokat, mikor még diák volt. Természetesen ezek a tanulók nem tűntek el minden nyom nélkül, ott vannak ők továbbra is. Előcsalogatásukra alkalmas a röpi, dolgozat, esszé és vizsga szavak, ezek automatikusan kiváltják azt a reflexszerű reakciót, hogy haldokolni kezdjenek. Ez a mai is egy ilyen nap, két diák váratlanul rosszul lett és azonnal le kellett dőlniük. A lány persze rögtön tudta, hogy kutya bajuk, de mivel mindig is jó fejnek tartotta magát, így egy "többet ne forduljon elő" pillantás kíséretében megengedte, hogy ledőljenek. Mondjuk az tény, hogy egyből el is aludtak, de mindegy.
Épp a naplóba akarta beírni a mai pácienseket, mikor kétségbeesetten berontott egy lány a gyengélkedőre és nagyon Willt akarta. Aztán amikor végre odaért elé, akkor lett csak igazán nagy a megdöbbenés. Merthogy Shayleen nem számított Emily-re, de Emily sem őrá. Egy pillanatra lefagy, aztán megpillantja a felvágott tenyeret és a csordogáló vért, majd Ems arcát és akkor végre valahára kapcsol.
- Nincs itt, de majd én segítek - mielőtt még a lány tiltakozhatna, megragadja kezét és egy közeli székre ülteti. A sebet elnézve nem vészesen mély vagy nagy, egy egyszerű vágás, amit rossz helyen ejtettek. A vér mennyiségéből persze ijesztőnek tűnhet, de közel sem olyan nagy a baj. Előveszi pálcáját, ezúttal nem szórakozik a mugli módszerekkel. - Valetudo - a megfelelő pálcamozdulattal kiegészítve a vágásra irányítja pálcáját, ami egy pillanat alatt összehúzza a sebet, mintha mi sem történt volna. Mikor végez, gyorsan elővesz egy tiszta törölközőt és némi vizet, hogy letörölgethesse Emily karjáról a vért.
- Mindjárt elkészülök és akkor rendben leszel - egy futó mosoly erejéig felpillant rá, azonban mélyen belül érzi, hogy nem engedheti így útjára a másikat. Merthogy tud róla, hogy ő és Adrian... Szóval tud róla. - Nézd, szörnyen sajnálom, ami történt. Szeretném, ha tudnád, hogy nem a Te hibád volt. És azt is sajnálom, hogy így alakult - utalva ezzel a szakításra. Szomorkás mosolya elárulja, hogy nem hazudik. Végre egy ember, akit igazán meg tudott volna kedvelni és rendes párja lehetett volna az öccsének, de ő elbaltázta. Ez az angyal pedig itt maradt szárnyaszegetten.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emily Dorothea Fisher
Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


Littlebird | Millie
RPG hsz: 222
Összes hsz: 533
Írta: 2019. július 29. 14:14 Ugrás a poszthoz

Shay

Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Leginkább azt szeretném, hogy visszajövök később, vagy, hogy ne fáradjon, nem olyan vészes, de helyette csak állok ott, mint egy szerencsétlen, esélyiben, és remélem, hogy ez az egész nem velem történik. Pedig de. Éppen velem. Csak nézem, őt, engedelmeskedem neki, és kérdés nélkül ülök le. Valamit mondanom kellene neki, de mit? Meg leginkább mivel, mert egy hang sem jön ki a torkomon, csak nézem őt, elnyílt ajkakkal, ahogy gyönyörűen, légiesen és otthonosan mozog. Rosie jut róla eszembe, nem, most nem az anorexia miatt, hanem azért, mert ő is ennyire gyönyörűen tudott szinte lebegni a föld felett. Annyira szépen és kecsesen járnak, annyira bennük van a tökéletesség. Megbabonázva nézem, és csak egy pillanattal később reagálok a fájdalomra, ahogy kicsit összébb rándulnak az ujjaim. Más a fájdalomküszöböm, mint másoknak, és ez látszik is. Párszor játszottam meg fájdalmat, de nem az én terepem.
- Nem hittem volna, hogy egy levélvágó kés ennyire brutális tud lenni.
Eszemben sem volt megölni magam, vagy ilyesmi, csak el akartam olvasni, hogy mit írt az egyetem. Bevallom, titokban abban reménykedtem, hogy azért írnak, hogy tudassák, korrigálták a tévedésüket, és várnak Madridban vagy Lengyelországban, hogy ott folytassam tovább a gyakorlatom. Hogy mi van benne, azt nem tudom, mert, ahogy elvágtam a kezem, elkezdtem ide sietni.
- Ez nagyon kedves tőled.
Mosolyodom el kedvesen, mert tényleg, annyi oka lenne utálni, mert valahol én is hibás vagyok az egész történetben. Mást kellett volna mondanom, vagy nem kellett volna ennyire részletesnek lennem. Talán. Elég lett volna annyit mondanom, hogy a bátyám révén találkoztunk. Csak ennyit. Ez is igaz lett volna, néha nem kellene annyit beszélnem.
- Én is sajnálom, de már elsőre is hülyeség volt éppen Adrianbe beleszeretnem, nem értem, mit hittem, másodikra miért hittem, hogy más lesz.
Mert valljuk be, hittem, terveztem, álmodoztam. Magamban akaratlanul is jövőt építettem, és talán éppen ez vezetett ahhoz, hogy összeomlottam, amikor kiderült, hogy már nem vagyunk együtt. A jelek végig ott voltak... végig. De nem akartam látni, nem akartam egy pillanatig sem látni, hogy baj van.
- De ha téged nem zavar, szívesen beszélgetnék még veled, nagyon élveztem.
Jó a végét nem, de az eleje határozottan jó volt. Remélem, hogy nem utasít el, bár ha megteszi, azt is megértem. Adrian a testvére, és nem hiszem, hogy mi most emiatt rosszban leszünk, vagyis, nagyon reménykedem benne, hogy nem leszünk rosszba, mert én tényleg nem haragszom rá, és nagyon szeretem, mint embert, még ha ezt sokan nem is értik meg. De ők meg nem érdekelnek. Óvatosan Shayleen keze után nyúlok, és ha engedi, akkor megsimítom.
- Jobban vagy? Nagyon aggódtam érted, és sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Negyedikes diák


cinnamon roll
RPG hsz: 489
Összes hsz: 2349
Írta: 2019. július 29. 14:45 Ugrás a poszthoz

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x

Hihetetlen jó ilyen közel lenni. Persze, amint megneszelném, hogy neki ez nem tetszik, elhúzódnék, hiszen annak úgy a világon semmi értelme. Ez úgy a klassz, ha mindenki átadja magát annak a melengető élménynek, amit a másik közelsége jelent. Viszont tény, ez Lauval nyilvánvalóan más, mint amikor Rileyval gabalyodunk össze vagy mondjuk amikor Anniet karolom át. Ebben van valami rejtélyes kis izgalom. Valami jóleső feszültség. Meg még egy halom más oximoron. Irtóra tetszik. Legalább annyira, mint ő maga. A fülbe szuszogása pedig... hát az valami egészen pezsdítő. Mintha az érzékeimre egyszerre hatna. Jólesően. észrevétlen megborzongok tőle.
- Nyugis nap volt nekem is - vonok vállat békésen. Nincs semmi túl hatalmas megosztanivalóm. Legalábbis, ami a mát illeti. De más érdekesség az kétségtelenül akad. Egy ideje már szeretném elmesélni neki, ám még mielőtt ténylegesen összejött volna, valahogy nem akartam elkiabálni, most meg, mióta valósággá lett, nem volt még alkalmunk hosszabban beszélgetni.
- Viszont az van, hogy még az előző hétvégén megkérdeztem Liam bácsit, edzene-e engem és a hétvégén bele is kezdtünk - állok elő végre a csodás hírrel, örömittasan - Minden szombat és vasárnap délelőtt aikido-fúziót oktat nekem - fűzöm tovább lelkes szavaimat és ahogy erről mesélek, csak még jobban erősödik az a különös, új vibrálás körülöttem. Ott fénylik a tekintetemben, markánsítja tartásom, áthatja a lényem. Hiszen ez az oka. Küzdősportba kezdtem. Olyan terepre tévedtem, amelyen nem jártam még ezelőtt. Hasonlón sem. Azonban jó ideje fontolgatom már, ezt tudja Laura is. Azt is, hogy egyáltalán nem azért akartam ezt, hogy ellásam bárki baját vagy hogy menőzzek vele. Azért szerettem volna, mert a bácsikámon keresztül megtapasztaltam, hogy a lényege nem a harcban áll, hanem az eszmében. Kitartásban, önfegyelemben, alázatban. Mindet nagyra értékelem és még ha nem is jeleskedem az összesben még, ez segíthet, hogy tegyem. Hátrahúzom fejem a lány fülétől, hogy arcára tekinthessek, mit szól ehhez.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Catherine Shayleen Black
Független boszorkány, Gyógyító, Végzett Diák, Iskolai dolgozó


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 228
Összes hsz: 749
Írta: 2019. július 29. 15:18 Ugrás a poszthoz

Emily
I wish I could feel your pain

Erre a mondatra elmosolyodik és bennem meg felvillan a kép, ahogy egy levélvágó kés uralma alá hajtja az összes többi kést, és mint egy diktátor igazi beszédet mond és szónokol. Annyi bizonyos, hogy nem KÉSlekedik. Még jó, hogy Shayleen legalább egy fokkal normálisabb, mint én, így szimplán mulatságosnak tartja ezt a kijelentést.
- Legközelebb vigyázz magadra jobban. Ha gondolod, megmutatom a tökéletes technikát - próbálja nem elviccelni a dolgot, de nehezére esik. Elvégre tényleg kifejezett tehetségre vall, ha valaki még így is képes elvágni a saját tenyerét (!). Mindenesetre a seb ellátva, vér nagyjából eltüntetve és mázli, hogy nem folyt rá a csinos estélyire. Apropó, mire ez a felhajtás? Mielőtt megkérdezné, inkább másra terelődik a szó.
Nagyon lereagálni nem tudja, hogy a másik kedvesnek tartja. Sohasem biztos magában, hiszen nagyon sokszor mogorva, attól függetlenül is, hogy manapság már nem a betegsége határozza meg aktuális hangulatát. Egyébként, ha már itt tartanak, lehet, hogy érdemes lesz elárulnia egy s mást, hogy Emily tényleg elhiggye, hogy nem ő a hibás.
- Kérlek, ne ostorozd magad! - automatikusan nyúl a lány ép kezéért, hogy saját tenyerébe zárja. A vékony ujjak finoman fonódnak Emily kézfejére és egy apró szorítást is érezhet, ami biztatás akar lenni. - Adrian nincs jól. Ez valahol az én hibám is, mert miattam lettünk ilyen elcseszettek - ő, aki soha nem káromkodik, most megteszi, igaz ez valami egészen light-os verzió. Hatalmas barna szemei a lány íriszeibe fúródnak, úgy folytatja tovább. - A létező legjobb választás voltál neki, mert szelíd vagy és kedves. Gondoskodtál róla akkor is, mikor én nem tudtam és ezért soha nem lehetek elég hálás neked - ha valaki kérdezné, miért tartják jámbornak, naivnak, jólelkűnek és egy szentnek, akkor ezután már tudja a választ. Képtelen rosszat feltételezni másokról, az pedig őt viseli meg a legjobban, ha egy ártatlan, jó lélek esik áldozatul egy érzelmi viharban. Mert Adrian-ben az dúlt. És ezt most Emily sínylette meg.
- Ezer örömmel beszélgetek veled - hangja lágyan cseng és nyomatékosítva szavait egy széket magának is odahúz, hogy le tudjon ülni a lánnyal szemben. Épp csak keresztbe veti lábát, mikor felmerül a legutóbbi incidens. Összepréseli ajkait és hirtelen nem tudja, hol kezdje. - Jól vagyok, köszönöm - ezután lesüti a szemét és egy mély levegőt kell vennie, hogy képes legyen folytatni. - Tudod, én annak idején anorexiás voltam. Nagyon súlyos volt az állapotom, többször jósoltak az orvosok korai halált és túl sokáig voltam kórházi termekben és szobákban. Adrian az egész gyermekkorát és fiatal felnőttkorát úgy töltötte mellettem, hogy én tulajdonképpen haldokoltam. Nem tudom neked elmagyarázni, ami akkor zajlott bennem, nem is hiszem, hogy megértenéd - oldalra pillant az alvó fiúk felé, majd folytatja, ugyanolyan halkan, ahogy eddig beszélt. - Amikor azt mondtad, hogy éhezett és a húgodat is éheztették... Bennem csak egyszerűen elpattant valami. Tudom, ez teljesen más volt, mint az enyém, de a gondolattól egyszerűen pánikba estem. Nem tudtam... Kordában tartani az érzéseimet - nagyon ritkán beszél bármennyit is erről, bár hozzáteszem, ez csak a felszín kapargatása. A valóban lezajló érzéseiről senki sem tud. Sem Aiden, sem Adrian, sem egyetlen volt pszichiátere. A naplója az egyetlen tanú, aki tettestársként őrzi a benne rejlő végtelen sötétséget.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emily Dorothea Fisher
Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


Littlebird | Millie
RPG hsz: 222
Összes hsz: 533
Írta: 2019. július 29. 17:02 Ugrás a poszthoz

Shay

- Én... én nem nagyon... szóval én nem nagyon tudok varázsolni.
Nagyon régen nem esett erről szó, és úgy meg is feledkezik róla az ember, hacsak nem derül ki, hogy a másik fél, nagyon kedvesen felajánlja, hogy segít, de nem tud mihez nyúlni. Márpedig én nem nagyon tudok mihez nyúlni.
- Az alapok mennek, de most nagyon sok volt a vér, és megijedtem, pedig nem vagyok ám ijedős, csak lesz este az előkészítőben egy koncert, ahol a gyerekekkel lépünk fel, és nagyon megijedtem, hogy ki kell hagynom.
Ahogy egy szusszra kimondom, még a szívem is hevesebben kezd el dobogni. Ó, de még mennyire, hogy megijedtem. Sosem akarnám kihagyni. Imádok csellózni, minden egyes nap olyan szorgalommal gyakorolok, mintha az életem múlna rajta. A cselló az én egyetlen, örök szerelmem.
- Ugyan, az elcseszettségről van fogalmam, én maga vagyok az elcseszettség.
Nevetem el magam, mert tényleg így van, kérdezze csak meg anyámat. Órákig tudná ecsetelni, hogy miért is kellett megszülnie. Mert olyan hosszan vajúdott, mert én már akkor is megnehezítettem az életét, vagy megkeserítettem? Igen, azt hiszem ezt a szót szokta használni. Farfekvéses, húsos babaként születtem, fekete szemmel és barna hajjal, vége volt a dalnak. Viszont én vele ellenben tudok ezen nevetni, és hiszek benne, hogy a rossz dolgok igazából olyanok, mint a mumusok, ha kinevetjük őket, nem tudnak legyőzni minket. Minden egyes szavával, amit rólam mond, szélesedik a mosolyom, és nagyon jó érzés, nagyon meleg érzés járja át a testem, a szívem és a lelkem. Shayleen igazán aranyos.
- Azt mondják, a fiúk mindig úgy választanak párt, hogy az hasonlít az édesanyjukra. De szerintem Adrian úgy választott, hogy a nővérét látta bennem. Szerintem igazából a távolságból adódó hiányérzetét enyhítettem.
Mert Shayleen hasonlóan gondolkozik, mint én. Katicabogarak vagyunk. És mivel Shay egy idei nem volt itt, úgy vélem, Adrian amint meglátott, egyfajta hiányérzet csökkentőnek használt. Nem mondom, hogy szándékosan, egyáltalán nem. De mivel ismer, tudja, hogy milyen vagyok, engem tartott erre a legalkalmasabbnak, és még ha szomorú is lett a vége, büszke és boldog vagyok, én lettem az, akit erre a feladatra alkalmasnak talált. Ez azért nagyon nagy szó. Ha ilyen szintű bizalom kialakul, hiszen gyakorlatilag a kezembe adta a szívét, és én vigyáztam rá, amíg a nővére vissza nem jött.
- Mindannyiunkat. Csak akkor vagy szép, ha vékony vagy, és vörös a hajad. Én sosem voltam vékony, igazából anya csak megtűrt. De nem zavart, én nem is szerettem volna más lenni, mint aki lettem. Rosie, a nővérem viszont mindig is gyönyörű volt, már kisbabaként is. Olyan szépen járt mindig, mint te, olyan kecsesen. Nagyon sok fiú rajongott érte. És a húgom, Valery is ilyen szép, csak neki nem igazán jó a lelke. De nem az ő hibája így nevelték.
Nem hibáztatom Valery-t, amiért ilyen lett. Gyerekként mind nagyon befolyásolhatóak vagyunk, és természetes, hogy ki akarta vívni azt a szeretetet, amit anya kezdetben csak Rosie-nak adott meg.
- Rosie most egy klinikán fekszik, hogy megtanuljon egészségesen élni. Szerencsés, mert van egy fiú, aki nagyon szereti, és mellette van. Én nagyon remélem, hogy össze fogja tudni szedni magát, és megoldódik minden. A múltkor már nagyon szépen nézett ki.
Nagyon örülök neki, hogy így alakul, mert tényleg látom a változást, látom azt, hogy mennyire küzd önmagával és a démonjaival annak érdekében, hogy tényleg változás álljon be az életébe, és ez motivál engem is arra, hogy ne süppedjek le az aktuális bánatomba. Amúgy se szeretek szomorú lenni, próbálok mindenben pozitívumot keresni.
- Rosszul fogalmaztam. Igazából mivel senki se tudta, hogy ott van, nem is tudtak neki enni adni, de aztán szerencsére benyitottam, és megoldódott. Apa nagyon jól főz, én is tőle tanultam mindent.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Anna Weißling
Házvezető-helyettes Rellon, Edictum szerkesztő, Világalkotó, Végzett Diák, Független boszorkány


*Weißling(n)é
RPG hsz: 342
Összes hsz: 2017
Írta: 2019. július 29. 19:08 Ugrás a poszthoz

Nikolai
/Néhány héttel húsvét után/

 A pénztárgéppel babrált, mikor nyílt az ajtó. A felakasztott csengő dallamára figyelt fel, nem is a köszönésre. Csak felpillantott, még a fejét sem emelte fel. Niko ott állt az ajtóban. Pont úgy, ahogyan hetekkel ezelőtt. De valami más volt mégis. Valami sötétség, ami eddig nem lengte körbe őt. Valami, ami miatt Anna gyomra görcsbe rándult. Szeretett volna odamenni hozzá, átölelni és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, csak térjen végre észhez. De csak ott állt a pult mögött, a félbeakadt mozdulattal. Kezében az apróval, miközben azt is elfelejtette, hogy valaki a távolban feltett neki egy kérdést.
 Aztán ő elindult. Bármiféle érzelem nélkül az arcán. Az irodába ment, hova máshova ment volna! Talán valami üzleti dolog. Talán a rossz arcú német ia megjelenik nemsokára.
 Anna becsukta a kasszát és a konyhába lesett, hátha akad valami munka ott.
 Niko nem jött vissza akkor. Ott hagyta őt, és azóta sem hallott felőle. Nem akarja, hogy a közelében legyen. Mégis minek kellene utána mennie? Mit mondhatna neki? Csak kérdései vannak. Sérelmei. És az égető hiánya.
 Megköszörülte a torkát és az iroda ajtaja felé pillantott. Levett egy poharat a polcról, és elkezdte törölgetni. Újabb pillantás az ajtó felé. Mintha azt várta volna, hogy behívja majd. Valaki. Ő. Hogy mosollyal az arcán üdvözölje és magához ölelje. Pont úgy, mint azelőtt.
 Felsóhajtott. A pohár keményen koppant a pulton. Egy pillanatra habozott, mielőtt mozdult volna. Bekopogott, mintha valami idegen lenne. Várt rgy kicsit, nem volt biztos benne, mit mondhatna, ha válaszol. Ha egyáltalán válaszol. Megrázta a fejét, és benyitott az irodába.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Nikolai Weißling
Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós


Javítós • Csárdavezető • Anna férje
RPG hsz: 228
Összes hsz: 2025
Írta: 2019. július 29. 22:02 Ugrás a poszthoz

Anna

Szerelmes belé, ez azonban már nem állítja meg. A mostani tetteit nem foghatja arra, hogy őt akarja védeni. Esze ágában sincs bármiféle magyarázatot keresni arra, miért csinálja. Elfogadta, megértette, az apja miért tett mindent úgy, ahogy most ő, ahogy a nyomdokaiba lépett.
Nézik egymást egy ideig, míg Niko inkább az irodát célozza meg. Neki hozott papírokat, most nem kétes ügyek bizonyítékait tartja magánál. Mégis a csendes zugot keresi, ahová majd behívja és az orra alá dugja az iratokat. Hivatalos, pecsétekkel ellátott válási papírok.
- Talán ma meghalok, de legalább garantáltan pokolra jutok - vigyorogva mondja a bent tartózkodó egyetlen személynek, az üzlettársának.
Miért is rángatta bele? Ha neki nem jó, másnak se legyen? Vagy épp ellenkezőleg? Ha neki jó, másnak is legyen? Mert most jó neki?
Megigazítja zakóját, majd az asztalon összerendezi a papírokat. Sehogy egy gyűrődés, vagy kávéfolt. Minden tiszta, nem úgy, mint a szándékai. Kicsit sem biztos benne, hogy ezt akarja, sőt. Kicsit sem akarja ezt. Annát akarja, de ő csalódott benne. Semmi értelme több levelet és virágot, valamint időt pazarolni olyasvalamire, amit, vagy akit nem érdemel meg.
Az ajtó nyílik, ő pedig lustán mozdítja fejét. Érdeklődve vonja fel szemöldökét, háta kiegyenesedik. Vet egy pillantást South-ra, mire ő magukra hagyja őket. Nikolai megvárja, míg az ajtó kattanással zárul, majd megtesz két határozott lépést a nő felé. Állkapcsa láthatóan megfeszül amint visszafogja magát, érintés és ölelés helyett a papírokat nyújtja.
- Váljunk el.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Boldog Nara
Diák Eridon, Másodikos diák



RPG hsz: 29
Összes hsz: 30
Írta: 2019. július 30. 11:56 Ugrás a poszthoz

Zalán


Sercegett a penna hegye a pergamenen, ahogy Nara felírta nevét, házát és évfolyamát a jobb felső sarokba. Kezdte azt érezni, hogy Zalán csak viccelődött vele, nem gondolta ám komolyan, amiket mondott. Már egészen ki is kerekedett a szeme, mire a fiú halhatatlanságról szóló gondolatmenete a végéhez ért. Zavarodottságában egy pacát ejtett a papíron az évfolyam után. Na az kizárt, hogy egy újabbat bányásszak elő....
Némi fejtörés után szárnyakat és csíkokat rajzolt a paca köré, amiből pár perc múlva egy mosolygó pillangó bontakozott ki, aki - a szövegbuborék szerint,- épp a halhatatlanságról elmélkedett. Így jó lesz!
Nara a fiúra emelte a tekintetét, egyenesen a szemeibe nézett még akkor is, amikor törzsből először felé fordult, majd előredőlt, közeledett hozzá. Homloka már majdnem súrolta a vállát, amikor egy hirtelen mozdulattal a fiú kávéja fölé görnyedt és megszagolta, amikor még volt benne némi folyadék.
- Mit tettek a manók a mai kávéba?- kérdezte nevetve a lány miközben szép lassan visszaegyenesedett. Még mindig egy kicsit hatással voltak rá Zalán szavai, de valahogy egyiket sem tudta teljes egészében felfogni.
A kávéját nem akarta tőle elvenni, mert egészen biztos volt abban, hogyha egy picit is elmozdítja, nem a kávé fogja előbb megölni Narát, hanem a mellette ülő srác.
- Most mondhatod, hogy unalmas vagyok, de szerintem még mindig a Bölcsek kövéről és a horcruxok-ról van szó halhatatlanság alatt- mosolyogva csóválta a fejét, majd lejegyezte ezt a két dolgot a pergamenjére.
- Mi a könnyebb? Mást megölni, vagy magadat?- a kérdésre kérdéssel felelt. Valahogy megpróbálta Zalán gondolatát visszaterelni az eredeti témához, miszerint hogy valaki horcruxot tudjon készíteni, meg kellett ölnie valakit.
- Szerintem igen is létezik kétségbeesett gyilkos- makacsolta meg magát a lány. - Biztos, nem a legprofibb gyilkos, talán még sosem csinálta ezelőtt. Lehet a családja miatt teszi és tudja, ha törik, ha szakad meg kell lennie. Ölhet azért, hogy megvédje magát vagy másokat, akik fontosak nekik.-
Talán így még aranyosabb volt a lány. Kezdődő felindultsága apró pírt varázsolt az arcára.
- Nem, nem mondanám, hogy hiszek Istenben. Nem vagyok vallásos. Valahogy úgy érzem, hogy nekünk nincs szükségünk rá. Varázslók és boszorkányok vagyunk. Megkönnyíti mindennapjainkat a mágia. Miért kellene nekünk?
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Theory Delacroix
Diák Rellon, Elsős diák



RPG hsz: 30
Összes hsz: 36
Írta: 2019. július 30. 12:29 Ugrás a poszthoz

Shayleen



Egy nő éhesen igazán morcos és veszélyes tud lenni. Alapból kiszámíthatatlanok vagyunk, de korgó gyomorral még inkább. És én most éhes voltam. Nagyon éhes.
Azt is pontosan tudtam, mire éheztem oly’ nagyon. Gyümölcsre. Vagy zöldségre. Édes mindegy volt, csak friss legyen, és mihamarabb hozzájussak, és rágcsálhassam.
Eme nemes cél érdekében elhagytam a kastélyt, egy vastagabb szürke pulóverben, ami nagy volt rám, vagyis hosszú, mivel a nyúlánk Theonkától csentem el, és egy szivárványos esernyővel a kezemben.
Az apró, hófehér utazótársam most az egyszer nem tartott velem. Valószínűleg a kis cipőcskéi is kivoltak az esővel. Tudni illik, a patkányok nem szeretik a vizet. Az enyém legalábbis ki nem állhatja, ahogyan engem is, ha fényévenként egyszer megfürdetem. Olyankor mindig foggal-körömmel küzdött a habok ellen.
Az árusok között tébláboltam lelkesen, akik örömmel fogadtak engem, és persze minden más elvetemült vásárlót, aki hozzájuk hasonlóan nem volt csokiból. Nem csak az élelemnél, de minden másnál is leragadtam, mígnem a gyümölcsökhöz érve észre nem vettem egy ismerősnek tűnő személyt.
Amint síri csöndben közelebb andalogtam hozzá, biztossá váltam benne, hogy nem tévedtem, Ő bizony az iskola gyógyítója volt, aki két óra között megmentette a kezem. Most azonban valami nagyobb dologgal állt szemben, és ez látszódott az arckifejezésén, ahogyan megtorpant a keze a banánok felé vezető úton, és inkább tekintetével tovább csatangolt a barackok felé. Hogy ott és akkor mire gondolt, nem akartam tudni.
─ Szépséges napot! ─ tudattam ittlétem a két hölggyel, akik közül az egyik látványosan boldogabb volt. ─ Eltekintve attól, hogy esik az eső, szép ez a nap is, mint a többi. De nézzük mindennek a jó oldalát, legalább kellemes a levegő. ─ az idefelé vezető úton még natúr esőillata volt, most már viszont olyan volt, mintha íze is lett volna, annyi minden csücsült benne. Ilyen ez a piacozás… szusszantam egyet. ─ A banán finom. Kettőt kérek. És a barack is, de csak a nem gyapjas. Azt fura megenni. Abból is viszek, de csak keveset. ─ ezután mosolyogva Shayleen felé fordultam. ─ Most is szükségem lenne a segítségedre. Itt adnak valahol sajtot? Vinnék Theonnak. ─ tudtam, hogy a bátyám mindig is imádta a sajtot. Ezt pedig fel kellett használnom. Ha a tündérke jó kisfiú lesz, talán tényleg odaadom neki. De ha nem, volt aki megegye, Edgar és a saját személyemben.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Theory Delacroix
Diák Rellon, Elsős diák



RPG hsz: 30
Összes hsz: 36
Írta: 2019. július 30. 13:47 Ugrás a poszthoz

Hóvihar
~ találó... ~



Este volt. Nem bírtam elaludni, hiába próbálkoztam, így inkább felkerekedtem. Meguntam az értelmetlen forgolódást és sétára cseréltem. Pontosan tudtam, hogy hová tartok éppen. Korgott a gyomrom.
Sötétzöld pizsamát viseltem, és mivel hűvösnek éreztem a levegőt, így ráhúztam a bátyámtól csent szürke pulcsit. Ha anya és apa láttak volna jelen pillanatban, bizonyára nem megkönnyebbültek volna, hanem nemes egyszerűen felkötöttek volna.
Nem csak Theon szenvedett apa állandó kísérleteitől, melyben megpróbálta Őt férfiasabbá tenni, hanem én is anyu szónoklataitól, hogy mit mivel kéne felvennem, és hogy ezt igazán tudhatnám, mert nő vagyok. Ráadásul nem csak nő, hanem Delacroix is. Ami azt illeti, a mai napig nem értem, hogy ha úgysem lát senki, a hideg ellen miért nem jó egy pokróc, vagy éppen a bátyám rám pár számmal nagyobb pulcsija. Mindegy is, a családban ezek egyéni problémáim.
Idő közben megérkeztem a célállomásra, és csak reménykedni tudtam, hogy nem látott meg senki. Nem az öltözékem, hanem az esetleges dorgálás miatt. Éppen jó hírnevet gyűjtöttem, hiányzott a bánatnak az ilyen reklám.
Benyitva az ajtón szembetaláltam magam egy tucat lelkes manóval. A mi tündérkéink nem voltak ilyen vidámak. Csak pillanatok múlva köszöntem nekik, igazán halkan. Ezután az asztalhoz fáradtam, de nem ültem le, hanem körbenéztem.
─ Itt vajon van fekete tea? ─ suttogtam magamnak címezve, de a kis drágák füle messze felülmúlta az én elképzeléseimet, mely szerint majd ügyesen és okosan csinálok magamnak. Közel fél perc múlva már hozták is a bögrém. Ameddig én kutattam a zugokban, ők gondoskodtak mindenről, így hát szépen megköszöntem a fáradozásaikat, miközben szelíd mosoly húzódott az arcomon, és leültem az asztalhoz figyelni a szorgos kis kézmozdulataikat.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
RPG hsz: 259
Összes hsz: 570
Írta: 2019. július 30. 14:06 Ugrás a poszthoz


Budapest VIII. | Műhely | × Fiction × | tovább a hszhez (katt)
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Theon Delacroix
Prefektus Rellon, Színjátszós, Másodikos diák


"Az a fura rellonos srác"
RPG hsz: 96
Összes hsz: 352
Írta: 2019. július 30. 14:41 Ugrás a poszthoz

Hófehérke és a hét könyve
| elsöprök mindent és mindenkit, huss |


Ha előbb szóltak volna, hogy a globális felmelegedés ilyenekre képes, talán megfontoltabban dobta volna ki az új Gucci táskájának csomagolását. Most komolyan, ez a meleg, valami elviselhetetlen! Nemhogy nappal, de még éjszaka sem hagyja nyugodni az embert, s ami talán a legfontosabb, aludni sem lehet tőle. Ha meg is próbálod, tuti, hogy másnap reggel úgy fogsz felébredni, mint egy ötéves, aki összepisilte magát álmában. A szagod és az állagod is olyan lesz, s nem is beszélve a sok szenvedéssel, ami az ágynemű lehúzását és az új feltevését illeti. Ráadásul ezt akkor sem tudod elkerülni, ha teljesen Isten adta formádban alszol. Theon már csak tudja, ő világéletében így aludt s teszi is a mai napig, ám Franciaországban sosem volt baja a klímával. A nagy családi házuk elég kondicionált volt ahhoz, hogy csak beledőlt az ágyába, aztán aludt másnap este hatig.
Nem bírva tovább a helyzetet, felpattan hát, hogy aztán a sötét szobájában alsónadrágja után indított kutatása kudarcba fulladjon, s így kénytelen legyen az első dolgot, mely' szeme elé kerül, felvenni. Ez esetben ez egy elnyűtt köntös lett, amelyet fájóan kihívóan sikerül felkötöznie magára. Lehet jobban járna mindenki, ha nem lenne rajta, mivel mellkasa egészen köldökéig kilátszik, s az alsó rész is néha vészesen fel-fel libben, ahogy a kastély lépcsőin lavírozik, hogy találjon magának valami esti hűsítőt. Igen, tudja, hogy a Rellonban van konyha, de az egyáltalán nem muris. Ott neki kéne mindent előkészítenie, így pedig csak besétál, s máris száz szorgos kéz áll rendelkezésére. Jó, a sétál eléggé egyszerű kifejezés Theon dráma megjelenéséhez, ahogy a normális ajtónyitás helyett konkrétan belöki azt.
- Csapos, egy limonádét, de rögvest! Mindjárt szomjan halok! - Játssza el, ahogy a szomjúságtól mindjárt a padlóra ájul, kezét a homlokához emelve. Szegény kis manók, először nem is tudják, kihez szól ez a drámakirálynő, majd némi egymásra mutogatás után, újraéled a konyha. Kis lábak szaladgálnak össze-vissza, mígnem az egyik bátor jelentkező, felszolgálja Őfelségének a kért italát, ki elégedetten rakja lábait keresztbe az egyik asztalnál, majd kisujját felemelve belekortyol a hűsítő nedűbe.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emily Dorothea Fisher
Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


Littlebird | Millie
RPG hsz: 222
Összes hsz: 533
Írta: 2019. július 30. 14:42 Ugrás a poszthoz

Édes bátyám Love

- Utálom ezt a szót.
Jelzem neki csendesen, nem mintha ne tudná. Igyekszem, vagyis nem akarom megtenni, csak hidd azt, hogy erőlködöm. Nem szeretem, ha valaki azt mondja, igyekszik, de próbálom minél kevesebb alkalommal kijavítani az embereket, meg próbálok minél kevesebb agyérgörcsöt kapni attól a ténytől, hogy valaki egyáltalán nem próbálkozik. És nem, ez nem olyan dolog, amivel rosszat feltételeznék Cole-ról vagy bárkiről, pusztán csak olyan sok negatív tapasztalatom volt ezzel a szóval, hogy nem szeretem.
Adriant viszont szeretem. Nagyon szeretem, és most nem csak a nyálas értelemben gondolt szeretetre kell gondolni, ami miatt sírok, hanem szeretem őt, mint embert. Szeretem, mint gondolkodót. Szeretem, mint küzdőt. Szeretem a lénye kellemes és kellemetlen vonásait is. Őszinte szeretettel viseltetek iránta, és pont ezért nem szeretném, hogy bántsa, hogy bármilyen baja legyen. Hozott egy döntést, ahogy én is hoztam, mikor újra találkoztunk. Nem ígért a világ garantált happy end-et. Szerettem volna, hogy az legyen, nyilván, hiszen nem úgy vágsz bele egy kapcsolatba, hogy az bukás lesz úgyis. Nem igaz? Viszont én nem tudok haragudni, talán genetikailag kimaradt belőlem, mint a vörös haj, meg a nádszál alkat. De nem bánom egyiket sem. Én Emily vagyok, és amikor a tükörbe nézek, magamat látom.
- Ez jobban hangzik.
Mosolyodom el. A könnyeim még mindig folynak, de már nem sírok. Viszont tudom magamról, hogy gusztustalanul nézek ki, hogy egyszerűen undorító vagyok jelenleg, és nem akarok éppen ezért felnézni Cole-ra sem. Csak maradjunk így, örökre. Olyan jó, hogy ringat, hogy érzem őt, érzem a bátyám szeretetét. És éppen ezért érzem a bűntudatot is, amiért az volt az első gondolatom, hogy hiba volt idejönni, hogy hiba volt visszatérni ebbe a világba, hogy a saját - amúgy tökéletes - világomat feladtam, ezért. Hogy Cole kétségbeesetten öleljen magához, miközben én egy fiú miatt zokogok, aki lényegében éppen miatta hagyott el. Nem lett kimondva, de tudom, hogy így van, hogy ezért nem működött.
- Fáradt vagyok, lehet inkább aludnunk kellene.
Tényleg elrontottam a bulit. Se nosztalgizázás, se tortázás, csak az, hogy mennyire szánalmas vagyok, és mennyire könnyen össze tudok omlani egyetlen pillanat alatt. Mert ennyi volt, egyetlen pillanat. Cole kedves volt, elfogadta a kapcsolatunkat, és akkor összeomlott minden, mert nincs olyan már, hogy kapcsolatunk. Ez az egyetlen mondat összedöntötte a kártyavárat.
- Nagyon jól csinálod, Cole.
Bújok hozzá szorosabban, de remélem, hogy nem okozok neki fájdalmat. A szemeim még mindig lehunyva, csak élvezem azt a kis burkot, amit az ölelése és a ringatása jelent nekem. Egy kis szigetnyi béke, más nem is kell.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Allan Colton Fisher
KARANTÉN


pultosfiú | ColeciCa
RPG hsz: 259
Összes hsz: 570
Írta: 2019. július 30. 14:57 Ugrás a poszthoz


Budapest VIII. | Műhely | × Fiction × | tovább a hszhez (katt)
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emily Dorothea Fisher
Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


Littlebird | Millie
RPG hsz: 222
Összes hsz: 533
Írta: 2019. július 30. 15:17 Ugrás a poszthoz

Édes bátyus Love

- Magunknak.
Mosolyog a hangom. Hallottam a többit is, de ami igazán számít, az ez az egyetlen szó. Magunknak. Mert mi, történjen bármi, bármikor és bárhol, mi testvérek vagyunk, nem fél testvérek, hanem olyan igazi, örökké összetartó testvérek, akik akkor is itt vannak egymásnak, ha a világellenük van. Mi együtt vagyunk erősek, egymás nélkül nem tudnánk ennyire kitartani, ennyire jól kezelni a dolgokat. Ő meg én. Mi vagyunk azok, akik közösen alakítjuk a sorsunkat. Régebben is mondtam, már, és most is tartom, hogy egy kicsit szerelmes vagyok Cole-ba. Nem úgy, mint Adrianbe, hanem máshogy. A kapcsolatunkba, a bátorságunkba, abba, akik egymás mellett lettünk. Egy kicsit szerelem ez, olyan, ami nem tud elmúlni, ami nem hamis.
- Ne, kérlek erről ne. Ebben nincs több. Ez ennyi volt.
Megmakacsolom magam, a szemem, a szívem. Nem sírok és nem vérzek amiért Adrian elhagyott. Nem akarok szomorú lenni, nem akarok szenvedni. Nem veszítettem el őt, nem drámázok. Adrian a barátom elsődlegesen. Adrian olyan, mintha lenne még egy testvérem. Régebben is ezzel nyugtattam magam, most is ezzel nyugtatom. Egy kicsit más volt, egy kicsit, néhány hónapig a szerelmem volt. De attól még, hogy már nem a szerelmem, a barátom. Egymás mellett ülünk a tanáriban, és csak ő képes kiolvasni azt a kacifántos írásképet, ahogy Cath ír. Szépen ír, csak nekem kacifántos, neki meg a tanársegédje. Szükségem van rá, hogy ki tudjam olvasni, amit leírt, és szükségem van rá, mert a szívem egy szeletét évekkel ezelőtt neki adtam, és csak úgy tud a szívem dobogni, ha minden része megvan.
- Örülök, hogy meghallgattál.
Tényleg, hiszen most hallgatott, nem nevetett ki, nem nevetett rajtam, a helyzeten, hanem figyelt, észrevette a rejtett utalást, és felelt nekem. Igazán figyelt rám, és ez különbözteti meg a mostani helyzetet a korábbitól.
- Muszáj megmosnom az arcom, mert nagyon csúnya lettem.
Neki se ártana a mellkasát lemosnia, mert azt is összekentem egészen.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Theory Delacroix
Diák Rellon, Elsős diák



RPG hsz: 30
Összes hsz: 36
Írta: 2019. július 30. 15:37 Ugrás a poszthoz

Hóvihar
~ és az etikett? ~



─ Theon? ─ szaladt fel az egyik szépen szedett, világos szemöldököm hirtelen jött meglepődésemben. Költői kérdés volt. Ki más lett volna képes ilyen mexikói szappanoperába illő belépőt összehozni, ami még a manókba is belefojtotta pillanatokra a szuszt. Az ajtót a fiú mögött az apróságok csukták be, és kicsivel később általuk már kézhez is kapta az italát. A bátyám ugyanahhoz az asztalhoz ült le, mint amelyiknél én múlattam az időm, csak a túloldalára. Megvártam, még el nem emelte az ivóedényt a szájától, mert ha az előtt szólalok meg, lehetséges, hogy félrenyelt volna. Nem a nemes szándék vezetett, egyszerűen csak nem akartam veregetni utána a hátát. Bár itt manók is ténferegtek, de őket meg akartam kímélni a felesleges munkától.
Kisvártatva megköszörültem a torkom, jelezve, hogy én is jelen voltan a helyiségben. ─ Különösen „jól” áll ez a köntös. ─ jegyeztem meg remekül hallhatóan, majd kezdtem el nevetni pár pillanatig. Engem ugyebár nem zavart a fivérem alóla néha kivillanó, vakítóan fehér bőre. Láttam a drágát már ennél sokkal hiányosabban is, mivel sokáig szobatársak voltunk. Egyszóval volt időm megszokni. ─ Tán’ nem tudsz aludni, édes bátyám? ─ ez is költői kérdés volt. Valószínűleg a meleg kergette idáig. Theon minden, de nem mocskos. Ha annak érezi magát, rögtön tesz is ellene. Talán ez az egyetlen jó tulajdonsága, azonban ezt is túlzásba szokta vinni. Mint mindent. A mosatni belépőjét is.
─ Nem felejtettél el valamit? ─ kíváncsi voltam, az elkényeztetett bátyámnak leesik-e, hogy illene megköszönnie a limonádét. Noha a manók nem feltétlenül várták el, bizonyára jólesett volna nekik azután, hogy a drága Hófehérke „lecsaposozta” őket.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
RPG hsz: 495
Összes hsz: 1875
Írta: 2019. július 30. 16:28 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Meglepően könnyen mennek ezek az érintkezések. Persze van, hogy egy-egy pillanatra ledermedek, de tényleg csupán pár másodpercre, amíg hozzá nem szokok az új dologhoz, az újdonság okozta reakcióimhoz. Nem tudom, hogy Thomas észlel-e bármit ebből, talán igen, talán nem. Ösztönösen fenntartom ilyenkor a fizikai kontaktust, hogy ha észleli is a röpke furcsaságot a részemről, akkor se gondolja azt, hogy ez nekem sok. Hogy nem tetszik. Mert tetszik, nagyon is. És ez egy kicsit megijeszt, ha teljesen őszinte akarnék lenni. Most is, hogy itt ülünk ennyire közel hajolva a egymáshoz, lábaink összesimulnak és belesúgunk a másik fülébe, ez valami elképesztő. Izgatottan várom, hogy újra megszólaljon, hogy a lehelete csiklandozza a fülemet, a nyakamat. Hogy újra végigsöpörjön az adrenalin a szervezetembe és kirázzon a hideg, jó értelemben persze.
Bólintok egyet, tudomásul véve az elhangzottat a találkozásunk előtti időszakáról. Annyira árad a fiúból a nyugalom, hogy nem látom értelmét indokolatlanul megszólalni. Inkább élvezem ezt a kis harmóniát, a külvilágot teljesen kizárva. Biztos ugyanúgy ordibálnak a freskók, jönnek-mennek a diákok, de nem tűnik fel egyik sem. Most már teljesen értem azt a kifejezést, hogy ’néz, de nem lát’.
- Tényleg? Na, hát ez szuper! – amint ő hátrébb húzza a buksiját, hogy lássa a reakcióimat már ficergve csúszok is előrébb a széken egy csöppet és széles mosollyal az arcomon lelkendezek bele a fülébe. Csupán egy pillanatra dőlök hátra, hogy láthassa is mennyire örülök, majd folytatom is a mondandómat ismét nagyon közel hajolva hozzá. Közben szórakozottan a hüvelykujjammal finoman simogatni kezdem a kezét.
- Aikido? Az a japán védekező harcművészet ugye? Amikor a másik energiáját használod fel? – a fúzió részét persze nem értem a dolognak. Vagyis azt igen, hogy nem szimplán aikido-t tanul hanem valami személyre szabottabbat. Thomas ismer már annyira, hogy tudja nagyon szeretem a különféle kultúrák dolgait tanulmányozni, van ami megragad belőle, van, amit elfelejtek. A japán küzdősportokról keveset tudok például, ezen kívül egy-két nevet talán. De remélhetőleg jól emlékszem erre a kis kevésre és nem kérdezek butaságokat. – És hogy tetszik eddig? Ha jól látom a szellemisége már egész jól átjár! Jaj, úgy örülök neked!
Őszintén ujjongok a hír miatt, hiszen tudom ez milyen sokat jelent neki. Hogy már régóta tervezte. Annyira jó, hogy végre bele is vágott a dologba! Csak az előnyére fog válni az biztos. És nem fogja megváltoztatni az alap személyiségét, nem fog a folyosókon harcba keveredni a szabályszegőkkel csak mert ő ilyeneket tud. Sugárzó mosollyal húzom el csöppet a fejem, aztán eszembe jut még valami.  
- És ez valamilyen életmód váltással is jár? Vagy csak edzetek? – emelek egy picit a hangomon ugyanis nem dőlök vissza a beszélgetőspózba. A vonásaim is kicsit komolyodnak, hiszen tudom, hogy sokszor kell megváltoztatnia ezt-azt a küzdősportot űzőknek. Étrendet például, van hogy napirendet is. Tekintetem egyenesen a boldogságot, büszkeséget és erőt sugárzó barnáiba fúrom immáron újra mosolyogva.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
South West
Független varázsló


Annelie tulajdona | Délnyugat
RPG hsz: 208
Összes hsz: 586
Írta: 2019. július 30. 17:45 Ugrás a poszthoz

A N N E L I E, meg a két törpe Szicíliában

Most valahogy minden nyugodtnak tűnt. Rendezettnek és kiegyensúlyozottnak. Holott pedig korántsem volt minden olyan tökéletes, mint ahogyan azt South érezte. Egyszerűen a titkok csak hozzá tartoztak az életéhez. Pláne ezek a titkok a családja előtt is titkok maradnak.
Csak felvetette az ötletet, miközben a saját kelyhét maga elé húzta. Szerette az olasz ételeket, de a napokban talán kicsit túlzásba vitték Annie-vel.
Nem kerülte el a figyelmét a másik elkalandozó tekintete és gondolatai. A férfi felé pillantott. Talán ismerős volt neki a szicíliai. De arra a mosoly, ami megjelent az arcán egyáltalán nem számított. Ez a mosoly az arcán nem neki szólt, hanem valaki másnak. Egy emléknek. Vagy éppen annak a férfinak, aki háttal állt nekik és cigarettára gyújtott.
Bekapott egy kanálnyi fagylaltot, és csak megismételte a mondatot, mintha mi sem történt volna.
- Holnap még lemehetünk a strandra indulás előtt. Vagy maradnál inkább? - tette hozzá egészen magától értetődően, miközben segített Samnek kiszedni a kehelyből a maradék olvadt fagylalt levet.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Negyedikes diák


cinnamon roll
RPG hsz: 489
Összes hsz: 2349
Írta: 2019. július 30. 20:19 Ugrás a poszthoz

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x

Ó, nem veszek én észre semmit. Amennyire gáz ez úgy általában, jelen esetünkben még talán előnyös is. Fölösleges bonyodalom lenne csupán, ha a kis megingásai miatt óvatoskodni kezdenék. Kellemetlen helyzeteket szülhetne. Viszont így, hogy nem látok tovább az orromnál, most mindenki jól jár kivételesen.
- Úgy van - kiabálom, jókedvűen bólogatva. Nem tudnám ennél tökéletesebben leírni az aikidot, Liam bácsi is így fogalmazta meg. A fúzió része pedig valóban az, hogy rám, ránk van szabva. Tartalmaz egyéb elemeket is, mint maga az alap küzdősport. Illetve talán el is hagy néhányat, ami számomra esetleg nélkülözhető.
- Nagyon-nagyon tetszik - mosolygok idülten, fejemet rázva. Látszik, milyen mérhetetlenül lenyűgöz ez a harcművészeti ág és az különösen. hogy tényleg úgy érzem, ez nekem való lehet.
- Átjár? Úgy gondolod? - kérdezek vissza kiskutya szemekkel. Ez viszont mostmár egy igazán határozott, eltökélt kiskutya, nem kis félénk, ijedezős. Nyilván, ha most hirtelen beütne valami, egyből visszaváltanék nyárfalevélre. Mármint, ha egyedül lennék. Amikor valaki mással vagyok, akit féltek, ott más a felállás, akkor ez egész máshogy van. A lényeg, hogy ez persze nyilván nem megy egyről a kettőre egyáltalán és valószínű, hogy sok bukásom lesz még. Nagyobbak, mint az edzések nélkül. Mert talán eljön majd a pont, mikor már abban a hitben leszek, hogy tudok valamit. Aztán, amikor rájövök, hogy nem, nagyot koppanok. Azonban ilyeneken nem tépem most magam. Nem is fogom. Csak majd úgy megtörténik.
- Hát... - kezdek kicsit nyugtalanító ábrázattal az életmód váltással kapcsolatos feleletemnek. - Nem ihatok alkoholt - árulom el, bólogatva, szinte fájdalmas képpel, majd szélesen elvigyorodom, szusszanón nevetve egyet. Hiszen köztudott rólam, milyen iszákos vagyok és egyébként is, milyen önpusztító életet élek. Ezzel most fel kell hagyjak, kész, vége, ennyi.
- Edzés előtt speciális reggeli van, meg Liam bácsi mindig ad tippeket, miket egyek. Úgyhogy főleg ilyen étkezésbeli változások. Más nem igazán egyelőre - vonok vállat, immáron komolyabban folytatva feleletemet.
- Elég fárasztó különben az edzés és rendesen izomlázam lesz tőle, de... tökre élvezem - villantom meg azért, hogy nyilván nem egy sétagalopp egy ilyen tréning. Nem mintha ne sejtette volna a lány úgyis, dehát nem akarok kihagyni semmi fontosat a mesélésből, főleg nem szokásom valamit elmismásolni, hogy mondjuk macsóbb színben tűnjek fel.
- És... Liam bácsi zseniális - hatja át hangomat az a jellegzetes tónus, amit egyedül akkor ütök meg, amikor gyámomról beszélek, pláne, mikor véleményezem. Érzéseim arcomra is kiülnek. Látszik rajtam, odavagyok érte, hogy most eképpen is tölthetek vele időt. Hogy tényleg tanít engem. Hogy ilyenkor -talán jobban, mint eddig valaha- valóban csak ő és én vagyunk. - Fantasztikus mester. - teszem hozzá úgy, hogy nyilván nem vagyok szakértő a témában, ő az első, aki edz engem, viszont tanárom volt már egy pár és szerintem ez nem sokban különbözik alapjaiban attól, hogy miként oktatnak minket itt a suliban. Bácsikám türelmes és odaadó, ám kemény is és egyértelműen kiváló abban, amit tanít.
Ecsetelgetem egy kicsit még Laurának az óráim menetét, hogy mik vannak bemelegítéskor, eddig nagyjából milyen mozdulatokat tanultunk, hogyan kell ezt elképzelni. Eközben olykor hátrébb dőlök, hogy csak nagyvonalakban imitáljak egy-egy fogást, ilyenkor persze inkább a látottakra támaszkodhat, semmint a megjegyzéseimre. Aztán időről-időre visszahajolok hozzá.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Kreßler Gábriel Benett
Független varázsló, Okklumentor, Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 64
Összes hsz: 89
Írta: 2019. július 30. 21:00 Ugrás a poszthoz


Gabe 🎯 Május 2. 🎯 Otthon, nálam 🎯 New month, new me...


- Sosem figyel semmire, amit mondok - tárom szét a karjaim tanácstalanul, mert az a szőrcsomó maga a Sátán. De vele együtt élni megtisztelő, meg engem szeret, szóval asszem ez is afféle részletkérdés, ahogy Ward mondaná.
Ismerem már Stellát, tudom, milyen hangot ad ki, mikor meglát egy Korsi táskát, hogy rándul meg a szemöldöke, mikor éhes, így az sem kerüli el a figyelmemet, ahogyan rámozdul az új macskákra. Legalább annyira imádja őket, mint én, mikor először megláttam őket a tenyészetben. Nem akartam elválasztani őket, mert már csak ők voltak ketten az alomból. Nem volt olcsó.
- A tényen, hogy a mekis krumplievő-verseny óta nem láttalak még ilyen gyorsan mozogni - rázom meg a fejemet, miközben a kezem ismét végigcsúszik a derekán, nyugtatóan, mintha csak Bubut próbálnám csitítani a hevesebb hangulatakor. Ez is megesett már nem is egyszer. Az a macska jóformán két naponta felrántja magát valamin.
- Ugyan. Már itt vagy - grimaszolok, miközben a fejemet a keze felé billentem, de nem sok időre, csak pár pillanatra, a szemeibe bámulva, jóformán pislogás nélkül.
Tudom, hogy nem akar menni, leginkább sehova, ha tehetné, akkor itthon lenne, vagy a mekiben, vagy vásárolna és ez egy ilyen szent triumvirátus. Stellának pedig maga a mennyország, főleg, ha jár hozzá macska. Vagy én.
- Pár hete álltunk neki az ötletnek, aztán lebontottuk három alkalomra, csak... le lett rejtve, míg nincs kész, így egyszerűbb volt - vonom meg a vállamat lazán. Persze, érzékeny még, de annyira nem, hogy ne tudjak így létezni. Másrészről, homokoztam nem is kevés időt Afganisztánban, nem egy karfirka fog ki majd rajtam. - De tetszik?
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
RPG hsz: 495
Összes hsz: 1875
Írta: 2019. július 30. 21:12 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Jaj de jó, ezek szerint jól emlékeztem az aikido-ra. Nagyon illik Thomashoz, szóval Liam bácsi határozottan jól választott. Én meg hajlamos vagyok elfelejteni, hogy küzdősportokat oktat, valahogy a fejemben inkább ügyvédként van jelent. Vagyis nem, inkább mint Thomas bácsikája vagy gyámja vagy áh, apukája és kész. Végül is, ő neveli, ő vigyáz rá, gondozza, meg minden. Biológiailag nem, de mindenképpen apa-figura a fiú életében.
- Ennek nagyon örülök – viszonzom a mosolyt, hiszen az fontos, hogy élvezze is, amit csinál. Semmi értelme csupán kínlódni valamilyen sporttal vagy bármilyen más hobbival kapcsolatban. Ha nem élvezetből csináljuk, akkor ne is csináljuk.
- Háát, nem is tudom – forgatom meg a szemeimet és felelek vonakodó hangon. Biztosan tudja, hogy látszik rajta ez a változás. És csak rájátszik itt nekem, hogy nem. Vagy … tévednék? Teljesen megkavar ezekkel a nagyra nyílt szemekkel. Most csak szórakozik vagy komolyan kérdezi? Á, jobb lesz ha inkább válaszolok rendesen, abból nagy baj nem lehet.
Persze, hogy átjár! – szeretetteljesen mosolygok rá aztán a folyosó felé pillantok. Majd a plafonra. Mindegy hogy mit nézek, csak ne őt amíg így néz rám. Képtelen vagyok gondolkodni tőle. A tétovázó hang hallatán viszont visszakapom rá a tekintetem. Mit kell feladnia, hogy működőképes legyen ez az egész edzés?
- Jaj ne! Ezt most nem mondod komolyan? Pedig pont most akartalak elhívni egy kocsmába, hogy igyuk le magunkat a sárga földig. Tudod, csak úgy ünneplés gyanánt! Hát kivel fogok én most tequilázni? – belemegyek a játékba, kétségbeesett arcot vágva. Mint aki most azon gondolkodik, hogy honnan fog leakasztani magának megfelelő társaságot egy ilyen kicsapongáshoz. Aztán nem bírom tovább, elnevetem magam. Ez aztán nagy érvágás lesz neki. Nem ihat alkoholt. Még valami hasonló, amit el kell kerülnie?
- Ó, akkor ha jól sejtem az édességek tiltólistásak – ez már kevésbé jó hír viszont. Jó persze nem olyan tragédia nyilván, de akkor is egy olyan dolog, amire oda kell figyelni. A fejemben rögtön összekapcsolódnak a dolgok, miszerint nem csak neki kell akkor erre figyelnie, hanem nekem is. Hiszen nyilván van, hogy együtt eszünk, meg hasonlók, és talán nem kellene előtte befalnom egy egész csokitortát, tudván, hogy ő nem ehet. Na nem mintha eddig lett volna példa arra, hogy egy egész csokitortát akartam volna megenni.
- Az a jó, akkor hatásos – bólogatok nagyokat, igen sejtettem, hogy elfárad benne. Később jobb lesz, vagyis inkább amik most lefárasztják és nehézséget okoznak, azok már nem fognak. Helyettük más fogja. Amikor már megerősödnek bizonyos izmai és … ó. Na várjunk. Ez az egész nem csak a kisugárzásán fog meglátszódni, hanem szó szerint a kinézetén is. Ó. O-ó.
- Egyetértek, bár nem tudom, hogy oktat – szeretem ezt a hangsúlyt, ahogyan beszél a férfiről. Annyira át van itatva szeretettel minden szava ilyenkor. Az is jó, amikor olyan dologról beszél, amit nagyon szeret. Benitoról például. Ilyenkor szoktam teljesen bugyuta arckifejezéssel rámosolyogni. Nagyon átjön, amit érez, még én is teljesen telítődöm ezzel az áhítattal. Olyan könnyű az ő szemén át látni a világot néha, és eszméletlenül jó is. Nekem legalábbis nagyon jó, nem is tudja Thomas, hogy mennyit tud ez nekem segíteni.
A rögtönzött bemutatót érdeklődve figyelem, automatikusan hátrébb dőlve, amikor ő megmozdul. Bár nem hiszem, hogy lecsapna a hadonászás közben, de inkább adok neki még teret, hogy ne is kelljen erre figyelnie. Igazán mulatságosan festhetünk. Hol összebújunk, hol a lehető legmesszebb húzódunk a másiktól, mindenféle fura mozdulatok röpködnek a levegőben. Akaratlanul is elvigyorodom az egészen.
- Gondolom Liam bácsi is nagyon örül neki, hogy több időt tölthet veled – ha jól emlékszem van, hogy hétvégén is dolgozik, szóval az én fejemben az, hogy most hétvégenként edzi Thomast mindenképpen növeli az együtt töltött idejük mennyiségét. – Az amúgy nem rossz, hogy egész héten semmi, aztán két egymást követő napon van az edzés? Vagy szándékosan van így? Mondjuk én nem értek hozzá, nyilván Liam bácsi tudja, hogy mit, hogy csinál. Csak … kérdezem.
Tűnődő hangomba a végefelé már bocsánatkérő tónus is vegyül, hiszen eszem ágában sincsen bírálni a férfi módszereit. De tényleg.  Jaj, remélem nem fogja úgy felfogni!
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Mei Watts
Mestertanonc Levita (H), Levitás blogger, Világalkotó, Navigátor, Staff, Avatarfelelős, Harmadikos mestertanonc


Kis CHIbe
RPG hsz: 85
Összes hsz: 412
Írta: 2019. július 30. 21:33 Ugrás a poszthoz

Benzsay
rellon öltözőben ღ féltékeny módOn ღ csalódottchibe


Hallom a szavait, ellenben felfogni alig tudom. Az a fiú, aki olyan gyengéden ér hozzám minden egyes alkalommal, képes volt verekedni? Nem egyszer játszottunk már a Mortal Combattal, meg hasonló verekedős játékokkal, de azért ez a valóságban más. Még a kviddicspályára sem engedném fel mezőny közben!
Őszintén meglepve állok előtte, és elkerekedett szemekkel nézem. Semmi nem jut az eszembe, csak az, hogy egyébként ez jól esik.
- Igazán nem kellett volna - felelem kicsivel később, és érzem, hogy a piros ötven árnyalata vonul át az arcomon. Nem tartom magam autistának, de ha bárki más hozzám érne Gerin kívül, valószínűleg random felgyújtanám az illetőt, emiatt nem kell féltenie.
Már nem csak elnézek mellette, hanem konkrétan a szemeibe bámulva hallgatom. Igazából nem kellene sokáig győzködnie, mert bármit elhinnék neki. Ha találnék a szobájában egy idegen melltartót és azt mondaná, hogy valami random csaj öltözött át nála, azt pedig ottfelejtette, de két percen belül távozott is, azt is elhinném. Mert vele akarok lenni, de csak ha ő is úgy gondolja, hogy én vagyok számára a tökéletes. Nem egoizmusból, de őszintén elegem van, amikor valaki eldob, mert megunt.
- Tudom, hogy nem akartál bántani - bólogattam röviden. - De ha... nem is tudom. Te... szeretnéd mással is kipróbálni? - suttogom lesütött szemekkel. Nem olyan régen kaptam meg a gyűrűmet, nem is akárhogyan. Akkor azt mondta, hogy velem képzeli el a jövőjét, de azóta lehet túl kemény voltam vele? Pedig Isten látja lelkem, még Worms-ben is legyőzött egyszer.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Anna Weißling
Házvezető-helyettes Rellon, Edictum szerkesztő, Világalkotó, Végzett Diák, Független boszorkány


*Weißling(n)é
RPG hsz: 342
Összes hsz: 2017
Írta: 2019. július 30. 21:33 Ugrás a poszthoz

Nikolai
/Néhány héttel húsvét után/

 Már egyáltalán nem próbálta elhitetni magával, hogy minden rendben. Levette a szemüveget, amivel eddig torzította a képet. Nem tudhatta teljesen biztosan, de gondolta, hogy South is benne van a dologban. Persze, hogy nem lepődött meg, mikor bent találta az irodában.
 Két lépéssel állt arrébb, hogy ne állja el South útját kifelé menet. Niko megváltozott. Nem tudta pontosan megmondani, mi, de valami határozottan változott. Olyasmit látott rajta, ami eddig megkülönböztette ikertestvérétől. Noah-hoz hasonló a tekintete.
 Amikor elindult felé, egy pillanatig azt hitte, üdvözölni fogja. Egy öleléssel vagy egy csókkal, ahogyan azt majdnem minden nap tették ezelőtt. Érezte a mellkasában ütemesen verő szívét, ahogyan egyre közelebb ért hozzá. Aztán mintha hideg zuhany érte volna. Mintha a papírok helyett egy hordónyi jeget kapott volna az arcába.
 - Hogy mi?
 Sok minden végigfutott a fejében az elmúlt hetekben, de egyik sem közelítette meg azokat a szavakat, amiket Niko kimondott. Gyűlöli. Ráébredt, hogy ez az igazi énje. Hogy ez hiányzott az életéből és most talált egy másik nőt, aki jobban passzolt ebbe a képbe.
 - Nem írom alá! - Végig sem gondolta a mondatot. De abban biztos volt, hogy ő vele ezt így nem játszhatja el. Magyarázatok kellenek. Indokok. És az, ami erre az útra vitte őt. - Hetek óta azt sem tudom, mi van veled, aztán csak annyit tudsz mondani, hogy váljunk el?
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Thomas Middleton
Prefektus Navine, Navinés mesélő, Navinés média, Edictum főszerkesztő, Negyedikes diák


cinnamon roll
RPG hsz: 489
Összes hsz: 2349
Írta: 2019. július 30. 22:00 Ugrás a poszthoz

LAURA
hétköznap kora délután | székfoglalva | valahogy így: KATT | x

Az apukám. Így van. Még ha nem is így utalok rá és nem is így szólítom meg, akkor is ez ő számomra. Magamban igazából már régen ennek nevezem. Hogy mikor lesz bátorságom ezt kimondani vagy egy óvatlan pillanatom? Meglátjuk.
Nem, nem, fogalmam sincs róla, mi látszik rajtam. Még máson se veszek észre ilyesmiket, nem hogy saját magamon. Eddig fel sem merült bennem, hogy más lennék. Hogy esetleg már most tetten érhető, mibe kezdtem. Az egy dolog, hogy valóban magabiztosabbnak érzem magam, viszont nem szoktam én olyanokon agyalni, ez vajon mennyire mutatkozik meg. De akkor ezek szerint meglehetősen.
- Nem, nem igazán - rázom a fejem az édességek kapcsán, miután kivigyorogtam magam azon, hogy becsatlakozott az alkohol kényszerű elhagyása miatti sopánkodásba - Mármint persze, a mértékre ügyelnem kell mindenből, de inkább a zsíros kaják azok, amik kevésbé jöhetnek szóba. Olyanokat viszont úgyse szoktam - számolok be neki róla, hogy egyáltalán nem olyan vészes a helyzet igazából. Ha valami bajnoknak készülnék, akkor nyilván másként lenne mindez, viszont így nincsenek ennyire durván szigorú feltételek. Főleg, hogy elég klassz szervezetem van, meg jó fizikai adottságaim - ezeket a bácsikám mondta.
- Ez majd hosszútávon kiderül, de nekem most tetszett így. Úgysem tudom megállni, hogy ne gyakoroljak otthon is - vallom meg kedélyesen, hogy a budanakeresdi lak sem marahat ám aikido-fúzió nélkül. - Azért lett így, mert akkor a suliba nem kavar be, meg engem így külön oktathat. Máskor mindig vannak csoportjai, más tanítványai - magyarázom bólogatva, hogy így fér ez bele igazából az ő idejébe is. Nekem meg tényleg teljesen oké eddig. Jó, nekem az is az lenne, ha minden áldott nap felkeltene hajnalban és suli előtt kihajtana. Nekem akármi az lenne. De ezt most hagyjuk.
Örülök, hogy volt végre alkalmam erről beszámolni a barátnőmnek. Már nagyon vártam, hogy megtehessem. Mosolyogva gyönyörködöm velem lelkesedő, csinos arcában, aztán odahajolok és nyomok rá egy puszit.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Kreßler Stella
Független boszorkány, Boltos, Előkészítős tanár



RPG hsz: 170
Összes hsz: 495
Írta: 2019. július 30. 22:07 Ugrás a poszthoz

Erik apus
július 11., csütörtök délután ¤ #PrincesStellawithLittlePrinceCharming


- Nem tudnám megmondani senkiről, mi az, amitől igazán jó úton van. De boldog vagyok, hogy boldogok - és hasonlóan érzek Dávidal is. Sokat próbáltam beleszólni a olgaiba, rengeteget voltam a nyakában, és mégis neki köszönhetem, hogy sosem éreztem magam egyedül, nem volt időm megbolondulni mint sok más lánynak. Nagyfiú volt, mikor még mindig velem osztozott egy szobán otthon, mégsem szólt egy rossz szót se. Persze veszekedtünk, mint bárki. Verekedtünk is régebben, de ki nem? Ettől még ha éppen szar passzban voltam átmászhattam hozzá aludni és nem mondta egy szóval se hogy húzzak a sértődésembe. Megtehette volna, mégsem volt így soha. Ezért is volt az első, akinek meséltem Gabe-ről anya után, még ha nem is mindennel együtt. Aztán ugye Ezra is jött, mikor visszajött a nag elutazásából. Nekem még darabban is ők voltak a családom, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez ettől még nem sok jó nyomot hagyott bennem. Meséltem-e erről? Minek kellett volna és kinek? Álmodtam rosszakat, sírtam és éreztem magam a rossznak, mikor hallottam a veszekedést, vagy valaki éppen tovább állt. Nem volt ideális, de sosem hazudta senki, hogy ez az. Én sem tenném, de szerencsére ehhez közel sem vagyok.
- Csodading, igen, pont az fog születni Bubuéknak is, én hiszek bennük és a barátnőmben is. Abban viszont nem, hogy ez ne változtatna. Senki nem szeretné, lehet, hogy Ezrának sem volt erre szüksége a nyakába, lehet anya sem akarta, és gondolom te sem, már a reakciód alapján - vontam a vállamon, ahogy átkaroltam magam és sóhajtottam is egyet. Én vagyok itt az egyetlen most, akinek szerintem rengeteg elképzelése van a jövőről, de azzal csak bántaná a legtöbb felet, anyát sem dicsértem meg, ez biztos. Igazából ettől még nem éreztem magam feljogosítva bárki bántására. Szeret engem, szereti Gabe-et. Megkaptam tőle a második nagy aláírást az életembe, mert már az első is sorsfordító volt azt hiszem. Kicsit ez is, pár hónapot nyertem, de nekem megérte, azt szerettem volna, ha minden szépen azelőtt az enyém, hogy másnak esélye legyen tönkretenni. Vagy akár saját magamnak. Persze hogy féltem tőle, hogy valamit elrontok. Még kisebb voltam rendesen azt hittem nem is lehet más sorsom, mint amiben voltam.
- Ebben azt hiszem nem értünk egyet. Egy apák napja minden apának apák napja, és mind megérdemli, ha késve is azt a bizonyos első rajzot, képeslapot, nyálas sütit... bármit - álltam is fel, és éreztem, hogy a szomorúság az arcomon inkább elkeseredéssé vált. Mikor megtudtam ez már mind lezajlott bennem. Átverve éreztem magam és kicsit azt, mintha elvettek volna tőlem lehetőséget. Elvették azt is, hogy mást is szerethessek jobban, persze gy is megettem, mert a családunkban ha egy dolog megvolt, az a feltétel nélküliség Ezra irányába is. De ez egy más kör, egészen más. És  lehetek tini, és lázadhatok, és undok is lehetek a szüleimmel, ettől még komolyan nem tudom ezt úgy kezelni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha senki nem lenne kékebb vagy pirosabb. Arról az emberről van szó, akihez ha egyszer úgy alakul mehetek egy dobozzal, akivel össze kell vesszek karácsonykor azon, hogy melyik is a kedvenc közös sütink.
- Nem bűntudatom van. Csalódott voltam, aztán elkeseredett, végül egyszerűen csak nem értem, nem értem Ezra hogy gondolhatta, hogy úgy teszek, mintha ez nem számítana, hiszen számít nekem. Ahogy azt sem tudom, te miért veszed úgy, mintha semmi köze nem lenne hozzám. Eddig is volt, nem egy ismeretlenről beszélünk, még ha könnyebb is lenne - sóhajtotta, de leginkább beleszipogtam. Letöröltem a felsőmmel az arcom felhúzva aztán csak visszanéztem rá.
- Nekem most még be kell kísérnem a gyerekeket, szóval nem maradhatok. Sajnálom, hogy nem tudok máshogy nézni erre az egészre. Hazamegyek a férjemhez, a cicáimhoz, abba az életbe, amibe nem fér bele a dingtelenség.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Juhász Laura
Prefektus Navine, Uralkodó Unikornis, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
RPG hsz: 495
Összes hsz: 1875
Írta: 2019. július 30. 22:45 Ugrás a poszthoz

Thomas

hétköznap kora délután |o

Egy akárkinek az iskolából, vagy egy nem túl közeli barátnak valószínűleg nem tűnhetne fel ez a változás. A közeli barátainak viszont igen. Nekem pedig, hát nagyon is. Eléggé rá vagyok hangolódva a rezgéseire ugyanis, észreveszem az apró dolgokat, általában.  Maximum meggyőzöm magam arról, hogy tévedek. Az okot nem feltétlenül tudom megállapítani, tökéletes példa erre az Udvar. Hiába tudtam, éreztem, hogy valami komoly dolog van a háttérben, fogalmam sem volt, hogy mi is volt az. Nem is próbálok sose találgatásokba bocsátkozni ugyanis eddig mindig elmondta. Idővel, de elmondta.
- Akkor a pacalpörkölt ugrott – kommentálom az elhangzottakat enyhe vállvonogatás kíséretében. Nem vesztett semmit sem a zsíros kajákkal kapcsolatban. A pacal pöri meg eleve elég gusztustalan. Már az is, amiből készül, a kinézete meg. Pfúj. Szóval akkor tulajdonképpen mázlija van. Edz is és nem is kell különösebben figyelnie az étkezésére. Na mondjuk eddig se kellett. Láttam én már elég sok nasit befalni őt, és meglátszik ez rajta? Ó dehogy! Egy grammnyi felesleg sincsen rajta. Ezt hívják mázlinak. A bácsikájával meg, hát, kénytelen vagyok egyetérteni…
- Azért túlzásba se ess, pihenni is kell a szervezetednek. De Liam bácsi ezt úgy is elmondta már – hát persze, hogy otthon is csinálja. Eddig is mozgott, táncolt. Most van valami új, ami ráadásul még a bácsikájához is köthető, még szép, hogy gyakorol. A külön oktatás viszont érdekes. Persze, elő szokott fordulni, de általában nem csoportban zajlanak ezek? Mennyivel klasszabb már, hogy nincs körülötted egy rakás vadidegen és csak rád tud koncentrálni a mestered!
Továbbra sem tudok teljesen napirendre térni az örvendezés és a fiú boldogsága felett. A mosolya persze ragadós, mint mindig. Kíváncsian figyelem a felém közelítő arcát, biztos megint belesúg valamit a fülembe. Majd elkerekedik a szemem, amikor megérzem az ajkait az arcomon. Mondhatjuk nyugodtan, hogy megdöbbentem egy kicsit rajta. Pedig ez nem is az első eset volt, hiszen kaptam én már tőle puszit. Miért érzem hát ezt most másnak? Miért nyúlok tétován az arcomhoz, oda ahol hozzámért?
- Köszönöm – suttogom akaratlanul ezt az egy szót majd pár gyors pislogás után azon kapom magam, hogy hajolok felé. Lassan. Nem tudom, hogy magam miatt – hogy esetleg meggondolhassam magam – vagy őmiatta – hogy esetleg elhúzódhasson -, de mindenképpen lassan közelítem arcomat az övéhez, hogy végül viszonozzam azt a puszit. Gyorsan kapom vissza a fejemet, a szám mosolyra húzódik, ám tekintetemet lesütöm és halvány pír látszik az arcomon. Kivárok így pár szívdobbanásnyi időt, majd újra ránézek. Azt legalább tudom, hogy miért éreztem késztetést arra, hogy én is adjak neki puszit.
- Thomas? – szólítom meg tétován miután rendeződtek a fejemben a gondolatok.

Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Bagolykő Mágustanoda Fórum - összes RPG hozzászólása (38858 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 1286 ... 1294 1295 [1296] Fel