Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Aznap csend volt; régóta először esett úgy, hogy a valóság egymaga vett körül. Csupaszon és hangtalan, fürdetlen bámult rám mindenhonnan. Fáradt bútorok, üres képkeretek meg az étel, ami az asztalon várt, és amire már nem emlékszem, ki főzte nekem, mind rám meredtek, mintha választ vártak volna tőlem, pedig a kérdést sem értettem. A torkomon szinte csak motozni mert a szűkös levegő, éreztem, hogy lefelé tart, azt is, hogy hideg, azt is, hogy csíp, hogy mar.
Mert féltem. Mostanra sok minden elhomályosult már. Vannak elsárgult, foltos, fakó képek, amikért hiába nyújtózom, azok olyan mélyre süllyedtek idebent, a fejem sötétjében, hogy tudom, sohasem érhetem el őket. De az érzésre, hogy mennyire féltem, tisztán emlékszem. Egyedül voltam, vagy ha nem, (...) ha tudom, hogy nem vagyok egyedül, sem éreztem volna másként. Egyedül voltam, mint ahogy egyedül vagyunk halálunk előtt, és az olyan szerencsétlen őrültek, mint én is vagyok, nos, mi egyedül vagyunk életünk legjavában is.
Nehéz életet kaptál, kisfiam, mondta mindig édesanyám, és azzal a fénnyel nézett a szemembe, amivel rám nem nézett soha más. Nehéz életet kaptál kisfiam, mondta, amit nem te választottál, (...). Mégis... ki kérne magának olyan életet, ahol a színek dallamokban, a versek kéretlenül és a valóság csak ritkán kopogtat be ajtaján? Olyan ritkán, hogy egy idő után már képtelenség azt felismerni.
Földbegyökerezett lábakkal álltam ott, az ajtótól alig néhány méterre. Hiányzott valami. Úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Mintha a kulcsom vagy a pálcám hagytam volna el, reszketni kezdett a kezem, mozdulni sem mertem. Bocsánat, apa, bocsánat, hogy rossz voltam, kérlek, bocsáss meg nekem azért, hogy ismét szégyent hoztam a családra, pedig hidd el, bekötöttem a cipőfűzőm, és az ingem sem hagytam félregomboltan, kérlek, ne haragudj rám, de a pálcám... a legfontosabb, tudom, Rémi, Rémi, egyszer még a zsebemben volt, aztán meg, Rémi, Rémi... szeretsz még engem, ugye, apa? Szeretsz még, ugye? Nem sírok, csak... annyira sajnálom! Rémi, Rémi, (...)
...testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok, fáj a nappal ezer ugráló szine; fáj, hogy annyian megszólítanak, de azért senki se simogatná meg homlokomat. Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál, és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb. Fehér galambok alszanak álmaimban: nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket! Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok, milyen irigy és hazug és civakodó. Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is, ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon. Sírok, – és szavaim halottan hullanak lábaimhoz. Sírok, – és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet...
(...)
Körbenézve aztán megértettem: nem a pálcám hagytam el, de még csak a kulcsomat sem. A baj az a borzasztó, távoli csend volt, ami úgy beférkőzött a fejembe; se hangok, se ábránd, egy vers se köszönt reám, se anyám hangja, se Ethané, még madárkáét sem láttam. Elvesztem. Mert a valóság bár fényes volt, engem mégis zord ismeretlenként várt, akivel durcás gyerekként nem akartam egy asztalhoz ülni. Akit nem akartam az életemben tudni, akitől többé nem kívántam simogatást, szeretetet és kedvességet kapni. Hiányzott a körhinta, az állandó szédülés, a föld felett lebegés, hiányzott Rémi, a saját valóságom, a biztonságom és állandóságom. Nekem én voltam állandó.
Arra sem emlékszem pontosan, miért, mikor vagy hogyan kerültem abba a partmenti, stéghez kötött csónakba, közel az éjtakarta, addigra már nyugvó vízhez. Ott voltam az ég alatt, egyszál magam, szinte mozdulatlan feküdtem a csónak rosszul lecsiszolt deszkadarabkáin, fejem alatt a gyűrött kabátommal, és közben arra gondoltam, mert erre tisztán emlékszem, hogy aznap csend volt. De még milyen csend! Félelmetes, borzasztó csend, ami menekvésre késztetett, és amitől a halál torkában éreztem magam.
Magam alatt a halállal bámultam a sötét, aligha csillagos eget, és arra gondoltam, meghalok, ha nem szólal meg a csönd, ami ruhám alá szökött, átitatódott színtelen bőrömön, és előle mélyre bújtak bennem a hangok. A csönd uralta a testem és uralta az elmém.
Azután megszólalt. A csend verset szavalt nekem, és én elmosolyodtam, majd sírni kezdtem, akár egy kisfiú. A könnyek a szememet áztatták, a nedves fátyol elhomályosította azt a pár sárgán ragyogó csillagot odafent a fekete égen, majd oldalt, az orcáimon folytak végig, és szipogva tettem jobb kezem kockás ingbe bugyolált mellkasomra, ami alatt úgy, de úgy dobogott a kis szívem.
- Ha tehetséges zongorista lennék - szólaltam meg rekedten, mintegy válaszul a csöndemet megtörő versnek - vagy értenék a hegedű nyelvén, én folyton csak hősökről szőnék dallamot. Lent, a Balaton mélyén, elítélteknek játszanék, míg úgy nem zokognának, mint most én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nagyot ásítok, ahogy befordulok egy újabb folyosón. Normális esetben nem lennék álmos, azonban ez a járőrözés olyan dögunalmas, hogy még egy olyasfajta éjjeli baglyot, mint én, képes a totális KO szintre űzni. Megtörölgetem szemeimet, majd összébb húzom a rajtam lévő köntöst. Jó prefektus talárban jár pásztorkodni, én háló neműben nyomom. Örüljenek, hogy legalább ezt is felhúztam, ha lehetne, tuti itt is pucéron rohangálnék össze-vissza lóbálva a lompost.
Mikor már azt hiszem, itt sem találok semmit, hirtelen megüti valami a fülem. Ügyes, akárki is legyen, de az én eszemen nem fog tudni túljárni. Lehet, sőt biztos is, hogy egy hülye picsának látszódom, azonban van elég sütnivaló a fejemben és bár nem értem még mindig, miért lettem prefektus, az érzékeim kiéleződtek, mióta megkaptam a jelvényt. Így hát fogom magam, és ahogy meghallom a felém közeledő lépteket, elbújok az egyik kanyarban, reménykedve, hogy az alak nem erre tart. Várok néhány percet, a lépések egyre hangosabbá válnak, majd megállnak. Eltelik néhány másodperc, mire az alak foglya magát, majd tovább indul egészen a Tanulószoba irányáig. Nekem sem kell több, amint megbizonyosodom, hogy nincs tudtában, hogy én is jelen vagyok, fogom magam, majd utána indulok. Követem egészen a teremig, majd megvárom, hogy belépjen. A másodpercek cikáznak, én pedig belépek a terembe. Igyekszem, hogy ne csapjak nagy zajt, ahogy becsukom mögöttem az ajtót. Szerencsére nem esik le a srácnak, hogy valaki más is van idebenn, így elég egyszerűen eljutok ahhoz a fotelhez, ahol ő ül. Kihasználom, mikor előregörnyed, hogy jobban belemerüljön a könyvbe, én pedig azzal a mozdulattal hajolok előre, hogy fejem az ő feje mellé kerüljön.
- Nocsak-nocsak. Bűbájtan? Elég nagy szívás – lebiggyesztem ajkaimat, amit ő is megcsodálhat, ha megfordul. Nem ismerem a Wayne csávót, aki tanítja a tantárgyat, de bizonyára nem lehet valami engedékeny professzor, ha ez a gyerek még az éjszaka közepén is a könyveit bújja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Ajkaim önkéntelen húzódnak mosolyra hangodra. Mintha már nem volnék egyedül, mintha már lenne, aki megért. Mintha léteznél...
Össze kellene rezzennem? Mindenképpen. Félnem kellene? Talán. A szívemnek gyorsabban kellene vernie? Határozottan. Mégsem történik semmi. Nem félek a hangtól, nem kezdek el forgolódni, nem kezdek el sikítva szaladni. Nem érzek még csak késztetést sem. A hang a fejemben van? Egy ideje már a társas magány minden szempontjának megfelelek, és azt hiszem a depresszióm is kezd újra kialakulni. Sokan legyintenek erre, hogy nem más, csak tinihiszti, de nem, ez nem az. A fásultság, a levertség, a szürkeség mind a depresszió kapujában veszteglő, engem régóta váró ismerősök. Hajlamos vagyok rá, alkatilag, a gyógyszereim mellékhatásaként is fel van tüntetve, és valljuk be, az sem segít sokat, hogy nincs akinek tudnék erről beszélni.
Harsány emberek között élek, akik egészséges emberként kezelnek, hogy megkíméljenek, hogy elkerüljék az esetleges összeomlásomat, lefoglalnak, amiért hálásnak kéne lennem, tudom, én azonban csak még jobban süllyedek lefelé. Senkinek sem tűnik fel, hogy kívül maradok, hogy csak ülök, hogy bár benne vagyok a beszélgetésben, mégsem mondok semmit. Olyan, mintha elmém fogja lennék, és koponyám alatt üvölteném a tényt, hogy haldoklom. Senki sem vesz engem komolyan, mert erős vagyok, láthatóan, mert túléltem, láthatóan, és mert szerintük a statisztika nem más, csak egy feltételezés. Nem mindenkire igaz, hiszen nem minden szőke buta, de vannak azért olyanok, akikre ez igaz, általános tény, hogy minden pletykának van alapja. És ha valaki, akkor én magam érzem azt, hogy milyen, amikor a világ lassan homályba borul.
Lehunyt szemmel hallgatom hangod, és esek szerelembe zengését illetően. Nem létezel, tudom, én találtalak csupán ki, elmém egy hátsó, rejtett zugából léptél ki, és váltál agyamban valóssá. Nem látlak a szememmel, nem érezlek az orrommal, nem ízlellek az ajkaimmal, nem tapintalak ujjaimmal. Bármennyire is vágyom rád, nem tudom elképzelni, hogy milyen is vagy, hogy milyennek képzellek el. Nem tudok hozzád arcot kötni, mert hangod már önmagában túl különleges nekem.
- Az első mesét hat évesen találtam ki, egy jóságos sárkányról, akit a kinézete miatt üldöznek. Félelmetesnek gondolnak, pedig csak fél. Nagyon fél a fájdalomtól. A sárkányt a királylány megvédte, amiért apja kitagadta, és ezért elmenekült, hogy a világot bejárják együtt.
Életem egy hosszú szakaszán, csak az ablakon bámultam kifelé, én voltam a sárkány, és anya a királylány. Aztán később rájöttem, hogy a betegségem a sárkány, én vagyok a királylány, és a szüleim is félnek tőlem. A világ aggódva figyelt, és várt, kitartóan, hogy hírül vihessék, a buta királylány sorsa beteljesült, felfalta őt a sárkány, de az átok miatt a megevett királylánnyal együtt a sárkány is megsemmisült, a nép pedig felszabadult. Talán a sárkány túlzottan szereti a királylányt? Nem. Ha szeretné, már magával vitte volna. Már vége lenne. Halálvágyam van? Igen.
Néhány hete megismertem egy új fogalmat, megtapasztaltam milyen irigynek lenni. Irigyelni az életet, irigyelni azt, hogy valaki bármit megtehet. Irigy vagy azokra, akiknek van élete, irigy azokra, akiknek már elmúlt. Sosem voltam irigy, most mégis, ezt érzem. Mozdulni akarok, vagy erre, vagy arra. De mivel rólam van szó, én csak egy felé mozdulhatok. El kellene engednie a világnak.
- Citera lennék, ujjaid alatt. Keserű és szerelmes, bánatos és reményteli. A hangom a lelkedbe hatol, és nem enged el. Ott vagyok álmodban, és ott az ébrenlétben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

- Akkor ez egy olyan terv - bólintottam is még kettőt rá, hogy végül vegyük úgy, nem kötekedek többet a semmin. Eddig se akartam, csak kicsit hitetlenül álltam dolgokhoz. Máshoz voltam szoktatva, mást láttam egész életemben a kísérgetésről, a kitartásról és a ragaszkodásról is. Talán csak Dávidtól nem.
Ha ilyesmi történne. Ráncoltam is az arcom, ahogy csak sikerül, igazából önálló életet élt és eltekintettem más irányba, hogy el is engedjem ezt az egészet. Nem olyan régen még az sem volt egyértelmű, hogy egyáltalán bárhova elmenjünk, együtt. Nem hiszem hogy mert engem ne szeretne vagy velem lenni, azt se, hogy ezt szégyellné. Csak valahogy nem láttam a csillámtengerben mosolyogni magam előtt. Tudom, hogy nem mindig kedvelek hétköznapi dolgokat, így sosem hibáztattam senkit. Tudom, hogy Bubunak is lelkileg megterhelő volt az az egy darab ékszerexpo, amire el kellett kísérjen, mert 14 év alatt csak felnőtt családtaggal engedtek be. Ez is tök hülyeség.
- Deb.. - folytattam volna, de csak a tenyerébe sikerült, én meg kitolva a nyelvem meg is nyaltam, fémes, undi helyeket taperál. - Nem terveztem. De a következő máshol lesz - figyelmeztettem a nyelvem is kitolva, érezze mire is gondolok, mintha ezzel sokra mennék, de tudja, hogy megteszem. Egy kis kóstolás nekem aztán. Ennek ellenére nem akartam részletekbe menni, csak közöltem a tényeket, amit kimondatlanul is tudunk mind. Nem mintha én meg ő ne lennénk egyértelműek nekik... Celnek "szomszédai" voltunk. Hónapokig. Mondjuk ez nem jelent mindent, de érti ezt akinek kell. - Oh, nem, erről szó sincs. Éppen hogy nem fogok - már felkelni, vigyorodtam is el, hogy még riszálva is kicsit lépdeljek tovább elégedetten. Ha kell, nem felejtek, ez egy nagy előnyöm. Sok minden befér a fejembe, ha a saját céljaim éppen szükségesnek ítélik meg. Most pedig nagyon is ez volt a véleményem. Akkor is, ha Dávid szerint ez egy káosz. Ezt nem rest hetek óta hozzám vágni, de szerintem csak a tetkó miatt sír rajtam, amit neki kellett felírni, pedig megígérte, hogy sosem. Meg törött szívet se. Azt nem is kértem, olyat sosem szeretnék megélni többet. Porlevest sem.
- Nehezen megoldhatóak, nem lehet kimenni róla, pedig egy ekkora helyen biztos jól jön közben a szünet, vagy elugrani enni valamerre - mert ugye nekem mi más jutna elsőre eszembe? Nem mintha ne lenne gyorscsomag a táskámba, ami Gabe-en lifeg. Mert ő nem hozza a cuccom, úgy pakoljak. - Nem azt mondom, hogy lassan felhívnának téged Bencéék beteg vagy-e két egymás utáni szabadnappal, de... - mutogattam az ujjacskáimmal, viszont csak széles mosollyal néztem rá egy puszi után és szedtem is a lábaim, hogy akkor essünk neki a helynek.
- Azt bízd rám mikor és hol és mit - bólogattam is magam elé, majd elhúztam az A sor felé. - Be, mert kiegészítős jegyet vettem, nem a csóró néniset, ahol semmit nem lehet - pillogtam a néni felé, majd vissza rá. - Van hozzá csomagmegőrzőnk, adnak kulcsot a karszalaghoz.
És így is lett. Ez a sor rövidebb is volt, mint a többi, nem költenek eleget  a jó dolgokra itt. Aztán kikerestem a kis elvett térképen mi is a helyzet. Ez lesz az...
- A kvarcoknál kezdünk - mutattam is rá a kis térképre, aztán a kezébe nyomtam a sajátom és húz... vontatni kezdtem. Leginkább. Kicsi vagyok, de agresszív, mikor nem férek el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Érdekes, hogy egy gyönyörű szép erdő hogyan tudott egyik pillanatról a másikra életem egyik legrémisztőbb terepévé válni. Míg korábban zöldes-sárgás faleveleket, csivitelő madarakat, s aranysárga napsugarakat láttam, a következő másodpercben már nyoma sem volt a szépségnek. Helyét átvette a zord időjárás szülte nyirkos sötétség.
Míg a biztonságot rejtő, emberi kéz által épített falak közül olykor élvezettel fürkésztem az égből lecsapó Zeusz haragját, kint tartózkodva a szabad ég alatt ez nem csak, hogy veszélyesnek tűnt, de félelmetes volt.
Minden dörrenésnél összerezzentem, s mivel nem tudtam lábra állni, attól féltem, hogy valami komoly bajom is eshet egy ilyen viharban.
- Segítség - újra felkiáltottam, bár már kezdtem úgy érezni, hogy mindhiába, úgy sincs még egy olyan ostoba lélek, mint én, aki minden tiltás ellenére ilyen időben járja az erdőket.
El voltam keseredve, ruhámat már eláztatta az eső, amikor egyszer csak meghallottam egy nagyon is emberi hangot. Olyan tisztán hallatszott, mintha a közelemben lenne, próbáltam megfordulni, hogy lássam, ki lehet az, de amint egy kicsit is mozdítottam a lábamon, abba újra belenyilallt a fájdalom.
Ekkor termett mellettem féltérdre ereszkedve az ismerős vonásokkal megáldott srác, kinek azonnal kiszúrtam prefektusi plecsnijét. Már csak ez hiányzott. Nem is tudtam, hogy örüljek-e az érkezésének, ugyanis félő volt, hogy ezután a kis kaland után majd kapok egy büntetést, vagy még annál is rosszabbat, netán kicsapnak az iskolából. Csak azért, mert meghoztam egy rossz döntést.
Megtörölve kézfejemmel a könny áztatta szemeimet - nem, mintha ezzel sokat értem volna a szakadó esőben - felpillantottam a barna szempárra.
- Megcsúsztam a létrán, és elestem és azt hiszem, hogy kificamodott a bokám, de az is lehet, hogy eltört...nagyon fáj - nyögtem keserves arckifejezéssel, ekkor azonban ismét lecsapott egy villám, ezúttal olyan közelségben, hogy a dörrenéssel együtt egy közepesebb méretű faág is a földre hullott a közelünkben.
- Merlinre! - ijedten kaptam el a prefektus karját, s azonnal közelebb is húzódtam hozzá, mintha ő jelenthetne menedéket ebben a szörnyű időben. - Mit csináljunk? - szégyelltem, hogy így féltem, de tanácstalan voltam, ő pedig idősebbnek tűnt, biztosan tudta, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kiprovokálja, a létével is, ha elismeri ezt, ha nem. Az egész ebből indul, ez minden alapja, azt hiszem ezért működünk ilyen jól, ezért tartunk itt, ezért kaptam azt a gyűrűt, ezért itt érzem a dinget és emiatt engedem meg magamnak, hogy csak úgy az aurájában ténferegjek és tegyem, ami eszembe jut. Mint akinek nincs következményre lehetősége. Pedig van, tudom, buta nem vagyok, a látszat ellenére se. Csak bámulok a szemeibe, ahogy maga felé fordít... és kinevetem. Túl természetesen jön, pedig tudom, hogy komolyan gondolja, ismerem már annyira, hogy szereti, ha úgy működik minden, ahogy az az elképzelései szerint le van festve. Mikor sikerül nagyon komolyan visszanéznem rá csak adok egy puszit az állára, még oda is motyogva neki.
- Ne? - néztem rá, de aztán a csók elterelt, még magamtól is, nem még a világból. Szeretem, jobban, mint hittem, vagy bárki, és ez nem nyilvánul meg annyiban, hogy itt vagyok és szórakoztatom, vagy abban, hogy nő vagyok ő meg férfi. Ez valahogy ezeken túl mutat. Mondjuk úgy az első - a találkozásunk nem véve - alkalommal már eléggé bemutatkoztam, nem volt zsákbamacska, mégsem érte be senki annyival.
- Nem lesz. Pont, semmi küldetés és munka, ez így lesz és kész - közöltem nagyon határozottan, ígéret inkább mint cél. Azoktól eltérhet az ember, módosulhatnak, olykor változtatni is kell. Az ígéret már más tészta, ahhoz tartod magad, főleg, ha fontos, akkor mindenen át azt tartod szem előtt. Én biztosan. Meg amúgy a lányok is, erről eleget folyik a szó, ha kell, ha nem.
- Kéééépzelem. Rosszabb...? - nem mintha eljutnék a kérdésig, közbevágva se, mert már meg is tudom a választ rá. Sóhajtanom is kell egyet, ahogy a tekintetem a cicákra siklik, egyikről a másikra. Valahol, mélyen, de rosszul érzem magam kicsit azért, amit így rá hoztam, közben pedig büszke is vagyok magamra. Ki érti ezt? - Itt vagy, szóval ha akartak se tudtak ártani neked - vigyorogtam el még oda is bújva kicsit, ahogy az ölébe simultam és odaemeltem az egyik új kislányt.
- Nem, dehogy. Ne foglalkozz vele, még meg kell szoknom ezt-azt - vontam kicsit a vállamon, de csak lendültem tovább, mintha muszáj lenne csipognom. - Naaagyon uuuundorító. Igen, tudod, eddig Dáviddal laktam, aztán az első hónapokat még kihúzhattam egyedül, de most már lennének szobatársaim - forgattam is a szemeim látványosan.
- Igen, plusz órák, nehogy valaki segghülye maradjon és megbukjon. A skippelésben elég jó vagyok, azt hittem ez már feltűnt. De ez itt már komoly, a túl sok hiányzás után jár a dádá meg a kimaradsz egy körből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

éjjeli őrjárat

Vannak olyanok, akik élvezik azt élvezik a prefektusságban, hogy mászkálnak rendbontókra vadászva és azokat jól megbüntetik. Nos, az éjszakai mászkálást én is élvezem, azt hogy úgy látják, hogy példamutatóan viselkedem – szerintem ugyan nem, de engem nem kérdezett anno senki se erről – hát azt is. Na de a büntetés kiszabást már nem igazán. Sőt, én annak örülök ha nem találok senkit se a rám bízott helyeken. Most pechem van. És igen, így gondolom, hogy nekem van pechem, nem pedig szegény Annienek, aki csak enni szeretne. Gondolom én, végül is mi másért lenne a konyhában.
Visszamosolygok rá, bár egy kicsit furcsán hat ez nekem most. Nem kellene itt lennie, és ezt vagy nem tudja, vagy nem foglalkozik vele. Vagy nem tudom, tényleg nem tudom mire vélni azt, hogy rám mosolyog. Mindegy, majd kiderül, ha rátérek a kevésbé kellemes részére a dolognak. Terveim szerint ezt meg is tenném, rögtön azután, hogy válaszol a kijelentésemre, ám a szavai meghökkentenek.
- Megőrzésre? Hogyhogy? Nem lehetsz otthon egyedül? – árasztom el kérdésekkel majd bocsánatkérővé válik az arckifejezésem. Semmi közöm hozzá igazából, nem is értem, miért kérdezgetek én ennyit. De ha már mindenképpen kérdezni akarok, akkor meg miért ezeket? – Öhm, ez hogy függ össze azzal hogy úgy meg van terítve előtted, mintha hetek óta nem ettél volna?
Megrázom a fejemet, amikor felajánlja a sok ételt. Te jó ég, dehogy tudnék én ilyenkor enni! Jó, ez nem igaz mert tudnék, nyilván. Sőt, szoktam is tudni enni ilyenkor. Filmezés, vagy olvasás közbe vagy valami. De nem úgy, hogy hamarosan már az ágyamba leszek, és főleg nem valamiféle menüsort. Valami kis sima, egyszerűt, például ropit azt már inkább. Vagy popcornt, gumicukrot, pizzát, uh, kezdek rosszul lenni a kaja gondolatától is.
- Igazából pont mielőtt bejöttem volna fogyott el az utolsó falat a nagy zacskónyi mogyorós csókból, úgyhogy tele vagyok. Viszont … inni azt tudnék. Te kérsz esetleg valamit? – oké, ez lehet hogy fura, hiszen meg kellene büntetnem, ehelyett arról érdeklődöm, hogy nem szomjas-e esetleg. Szép kis prefektus vagyok, tudom. Az egyik manó már száguld is felém egy sárgadinnyés limonádéval, míg egy másik Annie válaszára vár. Belekortyolok az italomba, majd intek egyet a rengeteg étel felé, hogy csak rajta, lásson hozzá nyugodtan. Ráérek, ráérünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Theon
Én

Van abban valami szép, hogy egy prefektussal járok tilosban. Mondjuk még nem hozta fel, hogy ez számára probléma lenne, se akkor amikor megbeszéltük ezt a kis kiruccanást, se most, mikor találkoztunk. Nem zavartatom tehát magamat én sem, szavainak megfelelően fordulok be jobbra a könyvespolcok közé. Nem úgy nézek azért körbe mint aki sosem járt még itt, nincs az arcomon gyermeki csodálkozás, se óriási bizonytalanság. Lassú, ruganyos léptekkel szédelgek át a soron, a köteteket vizslatva, pálcámból derengő fény komolyan csillan meg arcomon. Mikor lehajolok jobb oldalra megvizsgálni közelebbről egy borítót, kiengedett hajam mögül úgy szűrődik át a fehér fény, ahogy egy sűrűn benőtt erdő aljnövényzetébe a telihold fénye. Oda, ahol Theon áll kísértetiesen imbolygó árnyak vetülnek, hozzám viszont nem hallatszik el motyogásának lényege, csak néhány halk hangocska. Épp csak annyi amiből felmerül bennem, hogy esetleg hozzám szólt, értelmet nem hallok a duruzsolás mögé.
- Hm? - kérdezek vissza felé pillantva. Jobb kezemmel fülem mögé söprök egy tincset, arcom úgy fordítom felé, bőröm nappal megszokott meleg árnyalatát bántóan sápadtra festi a pálcafény. Lehet, hogy lenne olyan testvérem aki most reflexből dorgálna meg, hogy nem illik így visszakérdezni, de valószínüleg arra is csak egy újabb, értetlen "hm?" lenne a válaszom.
Ha válaszol bármit is, felegyenesedek, hiszen a kis közjáték elég arra, hogy ráeszméljek, ahol az árvácskák ültetése külön szekciókat foglal el, valószínűleg nem találom meg az elemi mágiával foglalkozó köteteket. Ha nem zökkent ki lehet, hogy reggelig olvasgatnám a gerinceket, és nagyon megörülnék ha mondjuk tavirózsára vagy vízililiomra bukkannék, de ezzel megmentette derekamat a hosszas görnyedéstől. Na nem mintha olyan öreg lennék, ez csak a nagyoktól ellesett szófordulat. Szívesen, hogy kikotyogom a titkaitokat.
- Te mit keresel? - kérdezek rá előbb erre, majd arra is ami tényleg érdekel jelen pillanatban. - Tudod merre lehetnek az elemi mágiás részek?
Ha valamit, akkor a dupla tagadást nem tudtam megszokni az évek alatt, így hacsak néha nem figyelmeztetem magam, általában nem is használom. Minek? Olyan bonyolulttá tesz mindent. Halvány mosollyal lépdelek vissza felé válaszra várva, egész testtartásomból sugárzik a nyugalom, nem sietek sehová.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Persze, hogy meg volt benne alapból! Még jó, most csak erőteljesebbé vált az érzés. De érzi ő is azt a kapcsolatot, ebben biztos vagyok. Csak idő kell, míg rátalál, ráérez. És nála nyilván teljesen más, mint nálam volt. Eszembe jut viszont valami, amire lehet, hogy lehetne építeni eleve. De buta vagyok, hogy nem ezzel kezdtem kapásból! Egyelőre azonban csak figyelem a lányt meg a vizet nem szólalok meg megint, nem akarok zavarni.
Elmosolyodom viszont azon, ahogy ráköszön. Aranyos, nekem sosem jutott eszembe így megszólítani az elemem. Nem éreztem szükségét. Ó, na rászánja magát, hogy tegyen valamit, szuper. Érdeklődve figyelem a mutatványt, bár nem annyira a szememmel, sokkal inkább érzékeléssel. Érzem a vízmolekulákat, a reakcióikat. Ekkor Edith óvatosan felteszi a kérdést, hogy mi zajlik körülötte, én pedig elmosolyodom. Ó nem, ilyet nem játszunk.
- Nézd meg magad – mondom neki kedvesen. Nem kellene félnie attól, hogy esetleg semmi sem történik. Teljesen normális dolog, gyakorolni kell. Benne van a képesség, ezt világosan érzem én is, a prof is, a víz is.
- Mennyire vagy most nyugodt? Tudod, az fontos, biztos elmondta milliószor a prof, hogy relaxáció meg miegymás. És … bocsi, hogy ezt kérdezem … de … milyen körülmények között jött elő a képességed? Esőt idéztél, vagy cunamit, vagy érted … mit csinált a víz először?
Most már meg merem kérdezni, bár nem szokás erről faggatni a másik elemist. Negatív élmények fűződnek általában ehhez, vagyis az váltja ki. De lehet, hogy jó támpont lenne, ha arra koncentrálna, ahogy a víz először megjelent neki. És azt a viselkedését megfogni. Én ezért próbáltam először megidézni a cseppeket a tenyeremben, mert nekem az ujjaimon jelent meg először, mintha esett volna. Azt is képzeltem el mindig, hogy vizes, nyirkos lesz a tenyerem az esőtől, vagy attól hogy vízbe nyúlkálok.  Edithnél viszont nem biztos, hogy működne. Ó és a másik fontos dolog:
- Az elemis lényed nagyon sokat tud ám segíteni koncentrálni is meg minden, eleinte nem árt magad mellett tartanod, amikor gyakorolgatni szeretnél. Utána meg úgyse tudod lerázni magadról sok esetben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Ha valaki azt hitte, hogy majd idén már nem lesznek problémáim a mágiatörivel, hisz már a kezdetektől itt vagyok, tévedett. Nagyon nagyot. Pont ugyanannyira nem élem az egészet, mint tavaly. Sőt, talán picit jobban. Hosszú, órákba nyúló, unalmas órák, tele évszámokkal meg jelentéktelen emberek jelentéktelen tetteivel. Ráadásul már az első két hét után iratnak is velünk egy röpdogát a héten. Jó lenne ha tanulnék rá kicsit, lévén, hogy az órákon való figyelés nem sikerült eddig. Guess what, éppenséggel nem ezt teszem. Szerintem nem is én lennék, ha nem halogatnám az egészet az óra előtti utolsó szünetig. De hát mit tudnék tenni? A kastélyban való mászkálás és semmit, de még annál is kevesebbet tevés sokkal, de sokkal izgalmasabbnak tűnik. Ne ítélkezz, amíg nem próbáltad!
Körülbelül úgy késő délután felé tévedek be a második emeleti társalgóba, egyenesen a nagyteremből jőve. Alig lézengenek itt páran, a legtöbben még mindig vacsoráznak, itt még csak azok pihengetnek akik ugyanolyan gyorsan betömték magukba a cuccot, mint én. A küszöbön betoppanva lepacsizok egy évfolyamtársammal; még múlt évben lettünk jóba, mikor tanítottam neki valami nagyon egyszerű trükköt amivel jól lehet csajozni. Nem akarok hencegni, de azóta már többször láttam ugyanazon lány társaságában, ez nem lehet véletlen. Az eredmények magukért beszélnek. Hölgyek, urak, ha társkeresési tanácsra van szükségetek tudjátok hol találtok.
Nemsokkal utánam jelenik meg egy elsős levitás lányka, és egy sarki asztal előtti fotelben foglal helyet egy könyv társaságában. Jól ismerem már Karolát. Az évnyitón összefutottunk, meg aztán többször is segítettem neki tájékozódni kastélyon belül. Hirtelen ötlettől vezérelve lépek oda mellé és csapok le az előtte lévő asztalra egy pakli kártyát, olyan erővel, hogy ha nem látott mikor jöttem, jó eséllyel összerezzenjen hirtelen.
- Nagyon szép estét Karola - foglalok helyet a vele szemben lévő fotelben szélesen vigyorogva. - Van egy gyűrűd kölcsön? Kisujj eskü visszaadom - teszem fel a minden bizonnyal cseppet sem várt kérdést. Szokásom random hülyeségekkel fárasztani az embereket, de ez most más. Csak úgy ég bennem a kreativitás, úgyis megígértem már, hogy egyszer mutatok egy bűvésztrükköt neki is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Laura
Én

A várt visszaigazolást nem kapom meg, így lemondó sóhajjal nyitom ki szemeimet. A víz háborítatlanul feszül tenyerem alatt, és bár igyekeztem számítani erre is, nem mondhatnám hogy jó érzés beigazolódni látni gyanúmat. Picit rosszul érint az is, hogy más is látott bakizásom közepette, hiszen még ha ismerem, és ismer ő is... Mit gondolhat most vajon rólam?
Csalódottan húzom vissza kezemet és rejtem el újra ölemben, úgy pillantok féloldalasan a másik lányra. Igyekezve elnyomni magamban a sikertelenség érzését, inkább szavaira koncentrálok. Lassan bólogatok, kicsit el is merengek mielőtt válaszolnék. Amikor megpróbáltam, nyugodt voltam... Legalábbis azt hiszem. De most? Most már kevésbé, ha egészen őszinte akarok lenni.
- Nyugodt vagyok - mondom ki végül az egyszerű verziót, részben azért is csúszik ki a kis füllentés, mert az bánt hogy ő látott, ezt viszont nem szívesen fogalmaznám meg. Arcomon mindenesetre nem suhan át árnyék, olyan őszinte szemekkel nézek rá, amilyenekkel csak tudok. Egy kis simlizés belefér.
Szememmel megkeresem a helyet ahol nagyjából lehettem a Candyland utáni estén, de nappali fényben nem ugyanúgy fest a táj, így csak körülbelül tudok arrafelé bökni mutatóujjammal.
- Ott lebegtem, azután valamiféle mágikus növény lehúzott a víz alá. Amikor már azt hittem, hogy - itt nyelnem kell egyet, ezt nem tudom anélkül felidézni hogy ne érintene meg - megfulladok, segített felszínre kerülni.
Egy pillanatnyi szünetet tartok ismét, ezúttal inkább azért mert nem tudom pontosan megmondani mi hogy történt, az egész helyzet zavaros, blőr, sokáig teljes fehér köd ült az agyamon miután kisegítettek onnan. Enyhén megrázom a fejem, ezzel űzve el a képeket is, melyek eszembe jutnak.
- Nem tudom mit csinált - bököm ki végül, majd csak sorolom azt amit biztosan tudok. - Valahogy eltűnt rólam a növény, ez lehettem én is, lehetett a víz is. Valahogyan a felszínre kerültem, ugyanígy fogalmam sincs. Igazából ami tuti ehhez köthető, az az, hogy hát... Tudtam lélegezni. A víz alatt.
De ó, ha most arra kér, hogy ezt próbáljam ki, én... Én... Nem. Azt hiszem nem tudnám így hirtelen teljes lelki nyugalommal csak úgy megpróbálni letüdőzni a vizet.
Az első találkozás kitárgyalása után a lényekre tér át. Nem tehetek róla, de felháborodottan fújom fel magam.
- Megnyalta Maxwellt! - árulkodok ebilenemre, akinek amúgy bírnia kéne a békámat, elvégre ő maga is ebihal vagy mi, de... Fene érti, mindenesetre Max tök idegesen kuruttyolt utána nekem, és nem mert a párnámon kívül máshol elaludni, szóval jelenleg kicsit morci vagyok Iridisre, annyira, hogy nem is tudom hol kódorog. Remélem nem Max terráriumának üvegét kocogtatja... Nagyon, nagyon remélem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Csak később, mikor a hang újra megszólalt, én csak akkor ébredtem rá arra, hogy az előbb az nem a saját csöndem hangja volt. Nem az enyém és nem az édesanyámé. Az a hang, ami megtörvén a hosszú csendet fölszabadított önnön kínom, a néma valóság súlya alól, idegen volt. Bár a szemeimen még sűrű könny egyensúlyozott, és forrón csurgott végig szeplős arcomon, bár még kába voltam, és még a sötét eget néztem, bár a szívem még mindig szaporán vert, a valóm már tudta: nem vagyok egyedül. És ez borzasztóbbnak hatott az egyedüllétnél is.
Kezeimmel arcomhoz kaptam; nyirkos tenyereimet olyan erővel szorítottam bőrömhöz, hogy az vörösből sárgába hajló nyomot hagyott maga után, és számat nagyra tátva szűkölni kezdtem. Éreztem, hogy kezeim alól lefolyik egy-egy könnycsepp, és rúgkapálni akartam, de a lábaim kővé dermedtek, és mint jelentéktelen cementeszsákok vártak a csónak végében. Nem tudom, kiabáltam-e, hogy ordítottam-e tenyereim rejtekében, a világban, ahol a sötétség elnyelt minden hangot, de a szám nyitva volt, és a fogaimat mélyen húsomban éreztem.
Sok hangot ismertem, sok létezett bennem és körülöttem is. A fülsiketítő néma csendnél minden jobb volt. Mégis, a partról jövő idegen hang felismerése rémisztően hatott rám. Nem akarom bántani, kúszott a fejembe az első őrjítő gondolat, épp mikor elfogyott a levegőm, és a szűkölésem alábbhagyott. Legyen ő akárki is, én nem akarom bántani.
A kezemet még sokáig tartottam úgy, mozdulatlan az arcomhoz tapasztva, és abban bíztam, hogy mikor leengedem a karomat, az éjszaka nappali fényre vált, az ablakon szűrődik be, és én nem csónakban ringatózom, hanem az ágyban fekszem majd, rémálomból ébredvén, izzadtságtól összetapadt hajammal a homlokomban, egyes egyedül. És írni fogok Miss Ackroydnak, ígérem, suttogtam sósízű bőrömbe, írok neki még akkor, első dolgom lesz pergament és pennát ragadni, és írok neki, kérek egy időpontot, mert beszélgetnünk kell, mielőbb beszélnünk kell.
Aztán megmozdultam. Többé nem szorítottam arcom elé a kezeimet, és a számat is összébb zártam. Nem csuktam be teljesen, ajkaim között szabadon járt a késő esti hűvös levegő, éreztem a víz illatát ízzé válni a nyelvemen, és éreztem a stég korhadt fadeszkáinak dohszagát is. Végül kinyitottam a szememet, amit már nem takart fátyol, amit nem homályosított többé érzékeny lenyomat, és pont ahogy vártam, az áhított nappal helyett az éjszakai égbolt nézett le rám, mint árva fiára. Azt hiszem, segített volna, ha képes rá. Lenyúlt volna értem felhőkarjával, és átölelve hideg testem kiemelt volna koporsócsónakomból, hogy felszabadítson e világ poklából.
Lehet, hogy sírni akartam, mint egy súlyos depresszióban szenvedő, a társadalomból kitaszított, meg nem értett alak, de az érzés, hogy van valaki más is körülöttem, nem engedte.
Ujjaim a semmiből tűntek fel a csónak oldalfalán. Azok koszosan kapaszkodtak a deszkába, körmeim alatt föld és homok lapult, bőrömet pálcaanyagokból származó szálkák csúfították. A régi, aranyvérű Saint-Venant, a szüleit büszkévé tevő bűbájtan tanársegéd finom keze a múlté lett, hogy most, a csónak szegélyét markoló egyszerű munkásként tündököljön. Mert tündököltem. A kezem mellett hamarosan megjelent göndör, szőkés hajam is, azután homlokom, majd a szemeim, a partot kémlelő szemeim is felrémlettek a sárgán ragyogó csillagok kevéske fénye alatt.
Tudni akartam, kihez tartozott a hang, ami éles pengéjével lehasította rólam a csendet. Nemcsak tudni, de látni is akartam, kié a hang, ami egyszerre szabadított fel és taszított vissza állatias ösztöneim kiúttalan ketrecébe, az egyetlenegybe, ahová soha, de soha nem térhettem vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Néhány hete, a vizsgák előtt tesztet töltettek ki velünk Fisher tanárnő, ahol a személyiségünket vizsgálta. Sosem gondoltam volna, hogy egy százalék híján teljesen elvi beállítottságú vagyok, sem azt, hogy inkább introvertált, még ha csak pár százalékkal is. Pedig ez a nagy helyzet, és ahogy itt fekszem a földön, nézve a csillagokat, várva azt, mit eddig elkerültem, a halált, lassan elhiszem, hogy tényleg introvertált vagyok.
Lehetne vége? Nem akarom látni, ahogy a körülöttem lévő stabilitás végleg összedől, sem azt, hogy minden, mi megszokott idegenné válik. Hamarosan minden megváltozik. Már bűntudatot érzek, ha megölelem Jasont, hiszen barátnője van. Már bűntudatot érzek, amiért még mindig reménykedem, hogy Denis rájön, a házassága értékes, hiszen Cath mással van. Már bűntudatot érzek, mert nem vagyok boldog. Nem hálátlan vagyok, boldogtalan, elszeparálom lényem, és éjjelente kiszökve hallgatom a csendet. Távol vagyok a biztonságos otthontól, távol az engem segítő emberektől. Ha most valaki bemegy az üres szobámba, megijed, riadalmat okozok, pedig leírtam egy papírra, hogy csak sétálni mentem. Bűntudatom van, mert valakit megijesztek, pedig nem akarok.
Nem azért van halálvágyam, mert én ezt élvezem, hanem mert nem bírok már több szakadékból kimászni. Megfogadtam, hogy a halálomig megírok száz mesét, száz pozitív, életigenlő mesélt. Az utolsóhoz az üres lapok hetek óta az íróasztalon hevernek, lassan rakódik rá a finom porréteg. Képtelen vagyok írni, képtelen vagyok hazudni. Képtelenség depresszióban szépet alkotni. Azt mondják, a nagy költők és írók mindig depresszióban alkották a legcsodásabb írásokat, de ha alaposan megnézzük a sorokat, mindben a halál, az elmúlás, a viszonzatlanság szerepel. A legszebb irodalmi alkotások a legnagyobb negatív érzelmi halmazt képviselik. Lehunyt szemmel élvezem, hogy olyan, mintha valakivel beszélgetnék. Lehunyt szemmel még mindig próbálom elképzelni az alakot, akinek a hangja hozzám szólt. Nem félek, hiszen úgy érzem, önmagam teremtette képzeletem csupán, hiszen a hangja csábít és biztonságot nyújt. Egyedül vagyok, mint elmém kastélytornyában, ahová menekülni szoktam a világ elől. Gyerek vagyok még, és sosem leszek felnőtt, hiszen, míg a halál el nem jön értem, élvezni akarom az életet, és azt a felnőttek nem tudják, hogyan kell. Ha egy percig, egy napig, egy hónapig, egy évig kell is kitartanom, kitartok.
Egymagam csendjében, a toronyszobámban, citerát, zongorát és hegedűt hallgatva. Toronyszobámban kellemes meleg van, egyszerre van jelen a Nap és a Hold, szerelmüket világítja megannyi csillag. Szobámban, fent a magasban minden napsárga és kék, vidám kék, mint a nyári ég. Perzselő meleg járja át, mindig hideg testemet. Odafent minden olyan dolog van, amit szeretek, odafent nem nyomaszt, ha írnék, száguldó ceruzám apróra faragva, csak írok szüntelen, gyermekeknek, kedveset. Megvédem a sárkányt, megtérítem a rút banyát. Fenn, a védett világomban boldog vagyok.
Mozzan a csónak, és én riadtan felülve nézem a kezet, és mire a kézhez arc is társul, én már egy fa mögül nézem a sötét sziluettet. Pedig tudom ki ő, a Végzet. Hozzon bármit is, vele teljesedik be a történet. Ajkaim elnyílva, tüdőmbe apró dózisokban érkezik meg a jéghideg levegő. Kapucnim fejemről kicsit lecsúszva, hosszú kardigánom érzem, ahogy a bokámat súrolja. Nézem őt, a férfit, és fejemben visszhangzik Vass Albert, mint másodlagos kísértet.
~ Én úgy képzelem el, hogy a halál egy óriási nász, legszentebb, legemberibb ölelés. Nem fájdalom: fájdalom-felejtő. Nem rém: rémeket elűző. Több mint a Szépség. Több mint a Szerelem, a Jóságnál is több: Kegyelem. ~
Nem tudom, mi mozdít meg, hogy milyen erő, mi hozzá húz, a csónakban ülő révészhez, ki a folyón átvezet. Mindig így képzeltem el, hogy halálom után megannyi virág képében, csónakba fektetnek, és utolsó búcsúra egy folyóba eresztenek. A folyó sodor, hogy mikor borul fel, merre visz, ő határozza meg, sorsom végén, gyengéd ölelésbe zár, lelkem ellágyul, a magasba száll. Nincs már szabad hatalmam, nem ellenkezhetek, életem végén, szárnyalok, úgy, mint sosem lehetett.
~ Én úgy képzelem el, ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás és akkorára nő a fájdalom, hogy nem bírom tovább: hozzám lép egy fehér ismerős, szép csendesen lecsókolja a számat, lefogja ezt a vergődő szívet, és ennyit szól csak: elnémuljatok. Erre megszűnik minden indulat. Erre megszűnik minden fájdalom, csak gondfelejtő békesség marad: se könny, se vér, se akarat, nem lesz már semmi sem. ~
Kibújva a fa védelméből, mohás törzse miatt a fehér anyag is megszíneződött kissé, lépek lassan közelebb a csónakbéli alakhoz. Nem félek. Nem ellenkezem. Nem könyörgök. Csak lépek, egyik lábam a másik után téve, széles  kapucnim lopva megigazítva a fejemen. Mint egy mese szereplője, lépek elő a fényre, melyet a hold világít meg. Itt nincsenek lámpák, ezen a részen csak a nyugalom és a végtelen csillagtenger pihen. Bár arcát még mindig homály fedi, úgy vélem, Ő az. Hát itt vagyunk, eljött a pillanat.
~ Elhal a szívem dobbanása, s végtelen álmok néma lánya bűvös, tüzes csókjába zár. Szeretőm lesz egy éjszakára a széparcú Halál. ~
Lépéseim a csónaktól nem messze, a víz szélén halnak el. Nézem őt, az alakot, és mégis, furcsa gondolat férkőzik fejembe, mely szavaimban is megjelenik, magam sem értem, miért.
- Kérlek, ne félj tőlem, sosem bántanálak.
Nem ezt akartam mondani, üdvözölni akartam, köszönteni a Révészt az út előtt, ám mégsem ez jött ki torkomon, mintha csak egy őrangyal súgott volna mást az ajkaimba, én pedig csak nézem őt, és várom, hogy mondjon valamit. Akármit. Csak had halljam újra a hangját, csak had élvezzem azt a borzongást, mellyel testem reagált rá. Csak had. Még egyszer, mielőtt vége.
Kérlek, csak szólalj meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Csak hátradől ültében, maga előtt összevont kezekkel figyelni a jelenetet, amit a lány kreál nagy üggyel-bajjal. Hűvös tekintettel követi nyomon az eseményeket, mert azért összességében, ha őszinte akar lenni, nem nyűgözi le különösebben ez a színpadiasság. Dante az a fajta ember, aki a tényleges effektivitást és gyakorlatiasságot értékeli nagyra, ennek az egész közjátéknak pedig egyébként, ha belegondolunk, valójában semmi értelme. Se eleje, se vége. Nincs konkrét kifutása, nem akar benne elérni senki semmit, nincsenek kitűzőtt kommunikációs célok: semmi. Eleinte még volt, lehetett volna - megigya ő a bájitalt vagy megigya Charlotte, de ez az egész bizonyítás és bemártogatás..
... valójában bármilyen komolyabb számonkérésre kerülne sor, úgy is legilimenciával emlékeket néznének, vagy egy merengőben felmérné a tanári kar egyik tagja a jelenetet. A varázsvilágban nem egyszerű mesterség hazudni, ha komolyan utána akarnak menni a szavad hitelességének.
A nevenincs tanár - aki furcsa, hogy ennyire nevenincs, azt hitte, hogy legalább a tanári kart teljes mértékben ismeri (amúgy névre és arcra: igen) - láthatóan nem hiszi el az arcába mondott igazságot. Biztos valami gyakorlótanár, aki 1-2 hetet van itt, mert az iskola tanári gárdája valójában meglehetően egzakt, nem mászkálnak csak úgy mindenfelé mellékes 'mobok', főleg nem olyanok, akik komolyan felelősségre is vonhatnák.
- Mindössze szerencséd volt, hogy egy ostoba szubhumánt fogtál ki a magyarázatoddal. Nem mintha múlna rajta bármi is.
Bármelyik tényleges oktató valószínűleg kérdés nélkül fogta volna a grabancánál a lányt és küldené fél éves büntetőmunkára, minekután az az elhajított pohár könnyedén landolhatott volna valaki fejét, minekután ilyen mértékű agresszióig hergelt egy diákot a bájitalával. Szólhatna egy tényleges oktatónak, de sosem volt szokása az ilyesmi, meg aztán ilyen mélyen tényleg nem kíván elmerülni a jelenetben.
- Mindegy. Máskor próbáld a kísérleti italaidat valaki mással megitatni és lehetőleg hagyj ki belőle.
Hogy mással mi történik vagy milyen következményei lennének az már annyira nem foglalkoztatja, míg nincs hozzá közvetlen köze, mint most. Az pedig, hogy tárgyául akarták volna használni ennek a próbálkozásnak egyenesen nonszensz.
- Viszont én ezzel végeztem is. - Nem nagyon nyúlt hozzá az ételéhez azóta, ez így is marad, merthogy az utolsó mondatával felkel az asztaltól. Megvolt a kéretlen műsor erre az estére, és bár irritáltnak már nem nevezhető, de nem kíván ilyesfajta komédiában részt venni. Értékítélete felé nincs ugyan, mindössze alkatilag nem neki való az a szociális körtánc, amit Charlotte járt az elmúlt percekben. Biccent a lány irányába, majd elhagyja a nagytermet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Semmi baj Theon, befúj, kiszív. Nem mindenki ismerheti a kedvenc könyvedet, csak nyugi. Elvégre kit érdekel, hogy ez a varázsvilág egyik legnevesebb ponyvaregénye? Talán mugliivadék a kölök? Nem, ez sem fogja felmenti bűnei alól. Elég sokat kémkedek a bátyja iránt, de a származásukat eddig nem sikerült kiderítenem. Az mondjuk nem is olyan izgi tényező, minthogy pontosan mekkora is van neki. Csak a lábára gondoltam, nyugi.
- Még hogy jó könyv e? – Nyelek egy nagyot, szemeim becsukom, hátha a vizuális csillám pónik le tudnak nyugtatni. Mély levegő, bent tart. Aztán olyan lendülettel fújom ki, hogy szerintem még a kastély pillérjei is beleremegnek. – Észnél vagy te, Asszony? – rázom meg erőteljesen vállait, miközben őrülettől csillogó íriszeimet az övébe fúrom. – Ez itt – rántom ki kezéből a könyvet, majd hevesen mutogatni kezdek rá – A világegyetem legeslegjobb, leggyönyörűbb és legérzékibb alkotása, amit valaha is ember a világra teremtett.
Hónom alá csapom az olvasmányt, majd elterelem Lorint a legközelebbi asztalhoz. Valószínűleg semmi kedve nem lesz hozzá, és már az első perctől a Pokol kénköves bugyraiba kíván engem, ha nem valami szebb és békésebb, de melegebb éghajlatra, viszont engem most ha törik, ha szakad, de végig fog hallgatni. Lehetőségem akadt arra, hogy fangörcsöljek valakinek, aki ráadásul még újonc is ezen a téren, szóval megeshet, hogy sikerül berángatnom ennek a fandomnak a rabbit hole-jába. Ezt a kínálkozó alkalmat pedig nem fogom csak úgy elengedni.
- Nos, soha nem is hallottál a Szellemszerelemről? – Ültetem le az egyik székre, most már sokkal nyugodtabb, de még mindig felcsigázott állapotban.  Jómagam is helyet foglalok a lánnyal szemben lévő ülőalkalmatosságon. Karjaimat összefonom az asztalon, majd ráhelyezem kobakom, hogy aztán így pisloghassak fel a lányra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

- Nem lehet baj, készültél már erre - közöltem széles vigyorral, ahogy hátba is vágtam Denist, jobb, mintha tarkón tenném. Megérdemelné, mindketten tudjuk, de ez egy hivatalos hely, én pedig csak az auláig kísérhettem ma. Nehéz időszakon van túl, de hogy valóban képes-e rá, hogy megtegye ezt a lépcsőt, rajta áll vagy bukik, ezt szerintem ő is pontosan tudja, nincs is ezen miért a szót szaporítsam. Főleg, mert régi jó ismerősöm, Angéla is megjelenik, aki egyből meg is ölel, majd bemutatkozik Brightmorenak és  mutatja is neki az utat, én magam ellépek oldalra majd, mivel ez a kötelesség ledobom magam az egyik ülőalkalmatosságba.

- Nyugodtan szólíts Angélának, még nem záródik be mögöttünk a terme ajtaja, bármilyen kérdést feltehetsz a vizsga kapcsán és válaszolni is fogok. Utána semmi segítséget nem nyújthatok. A vizsga hossza rajtad is múlik, két résznek van egyedül kerete, amiért kapsz negyed óra felkészülési időt - mondta végig a nő kedvesen, látszólag még csak kicsit sem tüntetve fel nehéznek ezt. Pedig mindig az valahol, mielőtt eljut egy tanonc ide, kicsit jobban megismerik, a tanáraik és fellelhető dokumentumok alapján.
- Szünetet kérni nincs lehetőséged, a vizsga megszakítása automatikus bukással jár, esetedben, mivel dimágus vagy, ha a vizsga fele után következik be, egy elemre igazolványt szerezni lehetőséged van még egy pótlással, másra nem - tisztázta le a szabályokat, majd ahogy felértek a legmagasabb pontjára az épületnek és a tértágításnak köszönhető hatalmas, szabályos kör alakú váróba vezette Denist megállt. Felé fordult, ugyan olyan kedvesen, mint eddig nézett végig a fiún. Nem voltak feltevései vagy elképzelései, azt viszont tudta az ismeretei alapján, hogy izgalmas vizsga lesz. - A terem számos varázstárggyal el van látva, ennek köszönhetően az ajtót átlépve nem tudod használni a pálcás mágiád és egyetlen képességet sem az elemi mágián kívül. Se bent, se kifelé.
Az intelmek után a nő keze intésére megjelent a háta mögött egy hatalmas visszaszámláló a számlapján a 15:00 volt olvasható. A perceket és a másodperceket pörgeti majd, de ezt nyilván nem kell külön elmondja, egyelőre bizonyosan. - A vizsgán úgy határoztunk az elméletet nem teszteljük, a szabályokat és etikai mércét a feladatokon át ellenőrizzük majd. Az elsőben egy kis lénnyel lesz feladatod, utána némi pyromágia két ízben, az egyik egy szórkaoztatástechnikai műsort igényel majd, gyermekeknek, akik kíváncsiak de többségük fél vagy a tűztől, vagy a lángoktól, vagy magától mondjuk a tűzijátéktól. Az utolsó pedig az aeromágiád veszi majd igénybe.

- Gondold át, tisztítsd ki a fejed. Ez a kulcs a tiéd, amint a zárba helyezed és benyitsz befejeződik ez a számláló, és elindul a benti. A műsorod maximum 15 perc lehet, se több, se kevesebb, és a második lépcsőnél sem tölthetsz többet 10 percnél, a többi rajtad áll. - azzal elindította a számlálót, ha a felmerült kérdésekre választ adott a fiúnak, majd ő maga belépett az ajtón és bezárta azt maga mögött. Ha Denis is megteszi ezt, elsőként egy tanteremhez hasonló helyiség tárul majd maga elé, ahol a megvadult, nagyobb testű lény rontana éppen neki. Levegő elemű ugyan, de ki van éhezve, sérült. Rengeteg étekfajta hever üvegekben a polcokon, és szükség esetére az ellátáshoz eszközök. Fel kell ismerje mi ez az állat, és mivel tudja a kegyeibe édesgetni és lenyugtatni.
Mikor az állat elkezd lenyugodni lassan összemosódik Denis körül minden egy nagy pacává, és a hideg fuvallat kelletlen futkos át rajta. Egy ismerős alak tárul elé, ahogy vacogva, kéklő ajkakkal, bevérzett szemekkel, remegő végtagokkal hangtalan sikolt felé. Érezhető testhője a kritikus 28 fok alatt van, a szívritmuszavarok és egyéb következmények, maga az ájulás kerülgeti a nőt a kihűlés miatt. Tudni kell a mértéket, a pontos fokot, hova melegítse és megmenteni, még nem késő. Közben elvonatkoztatni attól, hogy ismeri vagy sem, hogy mi a helyzet, hogy ez a nő mit keres itt. Az idő ketyeg, hangos visszaszámlálással visszhangzik a helyen. Ha nem végez időben, nem csak a feladat bukás...
Harmadik lépcső, eredményfüggetlenül a kisgyermekcsoport, akik zsivajjal ülnek be az időközben kinti természetet visszaadó külsejű terembe. Hangosan éltetik Denist és várják a műsort. Reméljük nem lesz se kínos, se kellemetlen.
És végül, utoljára... a gyermeki hangok után minden csendes, minden komor. Angéla egy pillanatra feltűnik, majd elhagyja a termet. Miután becsukódik az ajtó Denis számára ismerős lesz a látvány, egy hálószobáé, amit már jól ismer. Egy beteg tekintet fúr az övébe, ahogy megérzi ő is a levegő súlyát. Gázok, a legtöbb mérgező vagy veszélyes, tele van vele a levegő, egyesével kell azonosítsa és semlegesítse. De fogalma sincs mennyi időt tölthetett ebben a lány, hogy milyen állapotban van, hogy ha vele foglalkozik, és nem a gázokkal, mi történik?
Illúziómágusként a vizsgabiztos jelesre vizsgázna, minden majdnem eredeti, és olyan élethű, mint soha semmi. Illatok, érzések, a látvány.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Álom ez, vagy valóság?
Minden kisgyermek rettenthetetlen, egy aprócska, de annál nagyobb hős vitéz, nem ijed meg semmitől. Egy ideig én is ilyen voltam, egy igen rövid ideig. Talán négy éves lehettem akkoriban. Alig vártam, hogy a nap ásítva bukjon le a horizont mögé és átadja a helyét a pöffeszkedő ezüst korongnak és a gyémántként tündöklő csillagoknak. Én vígan kacagtam azokban az órákban, átölelt az éjszaka sötétje a birtokon, a fák halk suttogása, ahogy egymással osztották meg titkaikat. Az volt a kedvenc napszakom, mikor nem csak egy gazdag család tisztelettudó sarja voltam, hanem csak én voltam. Csak én voltam és a szüleim hagyták, addig sem volt rám gondjuk. Önfeledtem futkároztam, virágot szedtem, bukfencet vetettem. Az éjszaka volt az én valóságom.
Egy este, emlékszem, sötétebb volt, mint máskor, mintha a csillagok is féltek volna akkor. A Hold is sápadtan, reszketegen feküdt a fejem felett, körbenézve a sötétségben, még az árnyékok is hosszabbak, rémisztőbbek voltak. A kacagásom elhalt egy nappal korábban, akkor csak a néma csend ordított törékeny, aprócska testemből, a birtok hangjai viszont felerősödve ringatóztak a fűvön, a fák törzsein, ott fütyültek a kerítés távoli hálóján. Lassan sétáltam, mint idegen, egy idegen országban. Aztán ott volt Az. Ott ült, pont felettem, lesben állva figyelt. A tollak zizegését hallottam először, majd a karnok fülsértő csikorgását a fájdalmasan sápítozó faágon. Tudom, kemény harcot vívtam a kíváncsiságommal, majd minden gyermeki ártatlansággal a mély, kék óceánnak ható szemekkel pillantottam fel és akkor és ott először vesztem el azokban a hatalmas, villogó koromfekete szemekben. Már nem emlékszem pontosan, hogy kiáltottam-e, vagy csupán a lelkem remegtette meg egész testem a velőtrázó sikolyával, de mintha egyidőben hallottam volna visszhangzó károgását, mintha a világ összes szitokszavát zúdította volna arra a csöpp gyermekre, aki akkor voltam. Kitárta hatalmas, kékes fénnyel világító éjfekete szárnyait, amivel akár körbe is vonhatott volna, elragadhatott volna a távoli messzeségbe.
Azóta sem tudom... álom volt ez, vagy valóság?
Tudom, most is hatalmas, egész mivoltában tündökölt fejem felett a Hold, aminek pompáját a millionyi csillag emelte ki. Ugyanazon álom üldözött akkor a játszótérre, mi mindig és mindig visszatér. Pedig esküszöm azt hittem már, hogy jól vagyok. Már nem kacagtam az éjszaka közepén, már nem üdvözöltem közeli, jó barátként a csendes estét, mégis ott ültem és a hinta alattam panaszosan nyikorgott a néma csöndbe. Nem bírtam a négy fal közelségét, a mozdulatlan levegőt, a saját visszhangzó zihálásom, így újra menekültem. Menekültem az elvárások elől, mit saját magam és a talán a társadalom szabott ki rám. Olykor úgy érzem, hogy megfulladok a nyomás alatt. Rettegek, hogy csalódást okozok, hogy nem tudom megmászni a következő lépcsőfokot, mert egyszerűen nem érem el. Ott ültem a hintában, egyedül a sötétben, a fájdalmasan meg-megnyikkanó hintán, combjaimat béklyóba vonta a rajta fekvő könyv, aminek lapjairól ordított, hogy nem fog sikerülni. Sosem leszel az, akivé válni szeretnél...
Én esküszöm próbáltam nem hallgatni az elmémet kaparászó alattomos szavakra, de az ölemben fekvő nyitott könyv lapjairól, mintha a bőröm alá itta volna magát éjfekete tintával. Közben azt is tudtam, hogy nem azabadulhatok az érzéstől, hisz magammal hoztam az izzó fekete szemeket és a hatalmas, világot is körbeérő szárnyakat. A lap, amin saját kezem munkája elevenítette meg a fekete madáralakban pompázó szörnyet ott pihent a kezemben, meg-megmutatva magát a sötétségnek, a fülem mögé tett pálcámon vibráló apró gömböcske által.
Én ott ültem, alattan fáradtan nyikorgott a hinta, gondolataim fogságában vergődtem és minduntalan azon járt az agyam egy apró szeglete, hogy a papírlapon testet öltő lény akkor valóság, vagy álom volt csupán?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

szombat este | |o

Amíg játszom, addig teljesen megfeledkezem arról, hogy hol vagyok, meg hogy kivel. Sőt azt is, hogy milyen céllal indultam én el úgy egyáltalán. Csak a digitális zongora létezik és én. A tökéletes hangja, a billentyűinek fantasztikus érzete az ujjaim alatt. Amint az utolsó hangok is elhalnak és már bennem sem rezegnek tovább akkor már újra a jelenbe vagyok. Igen, hangszert venni jöttem. De nem ezt.
Szomorú vagyok, ugyanakkor nagyon boldog is. Játszhattam, végre újra játszhattam. És még ha nem is sikerül találnunk egy árban nekem való hangszert, nos akkor is borzasztóan hálás leszek a férfinak, pusztán ezért a lehetőségért. Türelmesen várom, hogy mit tud nekem ajánlani, szerinte mi az, ami nekem megfizethető. Valamiféle régi darabról lesz szó, de az sem baj, egyáltalán nem. Csak működjön és … mi? Az enyém lehet? Micsoda? Melyik? Miről maradtam le?
Értetlenül nézek hát rá majd lassan követem a tekintetét a tekintetemmel. Picit eltátom a számat a meghökkenéstől, pár pillanatig nézem a hangszert, majd lassan újra a férfire nézek. Viccel, tuti, hogy csak viccel. Arcomról jól leolvashatóak a gondolataim miszerint nem hiszem el, amit hallok. Lehet, hogy az enyém lehet tényleg, de nem így. Az árról például nem beszélt még. Összeráncolt homlokkal hallgatom tovább, majd figyelem, ahogy elindul. Ösztönösen mozdulok meg, hogy a köztünk lévő távolság helyreálljon, bár most nem érzem az ilyenkor megszokott kellemetlen szorítást a gyomromban. Azt nem mondom, hogy semmi furcsát nem tapasztalok, mert de, csak épp nem a pánikra utalókat.
Már felfogtam, hogy tényleg erről a hangszerről beszél, ám arra várok, hogy mondjon valamit a költségekről. Az arcát tanulmányozom, de semmit nem tudok leolvasni róla, így hamar a hosszú ujjakra terelődik a figyelmem és a penna sercegésére a pergamenen.
- Még nem mondta meg, hogy mennyibe kerül – jegyzem meg halkan továbbra is a kezét figyelve. Nagyon nem szívesen emlékeztetem rá a férfit, de még is csak jobb már most tisztázni ezt, mielőtt még beleélem itt magam a dologba. – De kétlem, hogy megengedhetném magamnak. Mindenesetre kedves Öntől, hogy áruba bocsátaná a sajátját.
Fel sem merül bennem, hogy csak úgy, ingyen odaadná. Ez teljesen ki van zárva. Nem, kizárt. Szóval, bár tényleg nem semmi, hogy eladná ezt a darabot nekem, és elképesztően jó is lenne megvenni, de nem az én pénztárcámnak való. Szerintem senkiének nem, ha már itt tartunk. Jó lesz nekem valami régi darab is. De nem sürgetem, hogy ajánljon nekem valami mást, talán gyermeki módon mégis abban reménykedem, hogy valami csoda folytán ... áh nem. Inkább csak nem akarom, hogy számonkérőnek vagy ilyesminek tűnjek, ha már ennyire kedves és nagylelkű volt velem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Tegyük fel, hogy az égvilágon semmit nem tudtam Masa párbajáról és minden, amit most Henrik elmond, teljesen új információ. Tegyük fel, hogy elfeledkeztem róla és most emlékeztetnek, hogy márpedig ez megtörtént. Tudom, hogy nem lehetett volna lebeszélni erről a lányt, hiszen megpróbáltam. Akkor még nem voltam a házvezető-helyettese, nem zárhattam a szobájába, amíg ki nem veri a fejéből ezt a butaságot, most viszont rá kell döbbennem, ahogy felfogom Henrik szavait, hogy valóban én felelek érte. Bármi miatt, amit ezentúl tesz, el kell beszélgetnem vele, mivel büntetni vagy megszidni nem akarom. Nagyon jól tudom, hogy lesz még ilyen húzása, úgyhogy jó előre felkészítem magam.
- Megtudhatnám, hogy ez pontosan mikor történt? – gondolatmenetem félbeszakítva pillantok vissza Henrik arcára, kérdőn megemelve egyik szemöldököm. Meg sem próbálom egyelőre védeni a lányt, magam is nagyon jól tudom, mennyire impulzív néha. Mondjuk én az ő idejében akkor sem hívtam volna egy tanárt párbajra, ha megfenyegettek volna, de én nem Masa vagyok. Nem lehetünk egyformák.
- Sajnálattal hallom, hogy a tanév még el sem kezdődött és már ilyen ügyekkel kell foglalkoznia – megeresztek egy halvány mosolyt, nem mintha ez annyira segítene a helyzeten. Az biztos, hogy utam innen egyenesen a Levitába vezet, és ha kell, felforgatom Masáért az egész körletet. Érik az a beszélgetés.
- Tett esetleg Mária még valamit, amiről tudnom kellene? Vagy mondott bármit, hogy miért akarta ennyire végigcsinálni a párbajt? - igyekszem nem arra gondolni, hogy mi történhetett volna, ha Henrik mégis belemegy a dologba és Masa nem ússza meg ennyivel. Tisztában vagyok vele, hogy főleg a büszkesége nem engedte nemet mondani erre az egészre, hiába járt volna úgy jobban. Ezek után pedig remélem megköszöni valahogy Henriknek, amiért nem tette teljesen tönkre az életét a párbajjal és az utolsó pillanatban visszalépett. Megköszönhetné. Majd megmondom neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Álmomban nem ettem még ilyen finom almás pitét, mint ami a vacsoraasztalnál gőzölgött. Pedig odahaza a házimanónk volt az egyik legügyesebb szakács, akit csak ismertem, ő is isteni finom falatokat tudott készíteni, de ez a pite egész biztosan vetekedett az övével. Olyannyira ízlett, hogy rögtön két szeletet fogyasztottam el, hála Jutkának, akibe már egyetlen falat sem fért a csirkecomb után.
A kiadós vacsora után már egy almát sem tudtam elfogyasztani, csupán néhány korty vizet gördítettem le a torkomon, aztán felkapva az almát, kezemben egyik kedvenc olvasmányommal indultam el a társalgó felé, hogy ott pihenjem ki a vacsorát.
A gondolataimat sikerült elrabolnia a kötetnek, hisz nagyon érdekelt, hogy vajon ki lehetett a kincstolvaj, aki kiürítette a könyvtárszobában elrejtett széf tartalmát. A regény egyébként mugli világra épült, s Benettől kaptam kölcsön, hogy így is ismerkedhessek a varázstalan világgal. A kalandon kívül persze volt minden ebben a történetben, dráma, romantika és még több izgalom. Kíváncsi voltam, hogy vajon Margareth összejön-e Valmonttal, s hogy bevallja-e neki Valmont mindazt, amit a nő bátyjával tett.
Olyannyira lekötött ez a világ, hogy nem is nagyon vettem észre, kik lézengenek a társalgóban. Kiválasztva az egyik kényelmes, ablak melletti fotelt, ledobtam magam, s már nyitottam is fel a könyvet, hogy tovább olvashassam az izgalmas sztorit.
Már a negyedik fejezetbe kezdtem bele, éppen egy nagyon izgi rész jött, amikor szó szerint a frászt hozta rám Cameron azzal, hogy olyan nagy erővel lecsapta elém azt a pakli kártyát.
- Merlin szakállára! - sikkantottam fel, mire néhányan felénk is kapták a pillantásukat.
- Cameron, a szívbajt hoztad rám - amint megláttam a fiú vonásait, máris megenyhült a szívem, rá nem tudtam haragudni, amennyire sikerült kiismernem, tudtam hogy kicsit szórakozott, legalábbis nekem néha annak tűnt.
- Egy gyűrűm? Miért, meg akarod vele kérni a kezem? - nevetve reagáltam a furcsa kérdésre, de nagy szerencséjére mindig volt rajtam egy gyűrű, amit még a szüleimtől kaptam, egy egyszerű, apró virágmintás fehérarany gyűrű.
- Szerencséd, mert van, de biztos hogy jól meggondoltad, itt mindenki előtt akarod?- még mindig nevettem, bár volt egy olyan érzésem, hogy Cameronnak egész más tervei vannak ezzel a gyűrűvel.
Megpróbáltam lehúzni, s némi erőlködés után sikerült is (hiába, sok volt az a két pite így estére).
- Tessék, de nagyon vigyázz rá. Mire is kell? - kíváncsian néztem fel rá, bíztam benne, hogy nem csinál semmi rosszat, ezért is adtam neki oda a gyűrűmet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

PETYA
hétfő kora délelőtt a birtokon | vizsgaidőszak is on | x



Elhúzom a számat kicsit.
- Én megvagyok szerintem - hárítom a gyengélkedős ötletet. - De szívesen elkísérlek - ajánlom azért. Nem hősködés ez, csak tényleg nem érzem szükségét. Mármint otthon vannak mindenféle készítmények, ilyen húzódásokra aztán főleg, hiszem Liam bácsival gyakran történnek balesetek, amikor a Dojoban oktat. Meg, amikor az éj leple alatt öntörvényűleg bűnüldöz, dehát arról én ugyebár mit sem sejtek.
Elvigyorodok azon, hogy szuper vagyok és boldogan adom neki vissza pálcáját: boldogan, mert végre megtaláltuk és boldogan, mert így nem engem pörköl. Aztán ölelést kapok. Rögtön emlem kezem, hogy visszaöleljek, de ekkorra már elengedtek. Pislogok kettőt és kicsit zavartan fogom meg a kezét.
- Nincs... nincs mit - felelem hebegve a köszönetre. Viszont nem nagyon hallom már a többit, amit mond. Még az ölelésnél járok. Olyan őszinte volt. Most meg mintha zavarban lenne tőle. Lehet, azt hitte, rosszat tett? Hogy ez nekem gond? Baromira nem veszem ám észre, ki mit miért csinál és mi húzódik meg a háttérben, viszont az ösztöneim szerencsére jól működnek néha. Most pedig arra sarkallnak, hogy szélesen elmosolyodjak és átöleljem az éppen a bringájával felegyenesedő srácot. Na ez viszont már lehet, hogy tolakodó. Hiszen az előbbi a hála jele volt, az oké. De ez? Ez egyzerűen egy ölelés. Egy ölelés, ami kell, mert az előző az félbemaradt, mielőtt még megkaphattam volna. Az meg nem járja. Lágyan szorítom őt magamhoz tehát, nagyjából három másodpercig, aztán hátát megsimítva engedem el.
- Mit csinálunk? - kérdezem meg, amiből kimaradtam. Mit mondott?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Lassan úgy érzi, kezdi kiismeri ezt az iskolát. Ugyan nincs egy hete, hogy elkezdődött a tanév, Misha minden erejét arra próbálta szentelni, hogy tájékozott legyen, mint az épület struktúrájával kapcsolatban, mint a tanárokkal és diákokkal egyaránt. Ehhez pedig minden információ megtalálható a könyvtárban. Ami nem írásos verzióban, azt hallás alapján.
Azonban ő maga még nem kezdett bele az ismerkedésbe. Nem igazán létesített kapcsolatot senkivel sem, ezért is lepte meg, hogy Vanessza felkereste őt, ám mikor megtudta az indokot egyszerre töltötte el mérhetetlen öröm és kaotikus kétségbeesés.
Az illúziómágiája nagyon hatalmas volt Katya idejében. Most is az, csak már nem érzi úgy a férfi, hogy lenne kiért használnia. De azért mégsem mondott nemet a nőnek. A kíváncsisága miatt. Az vezette ehhez a szobához. Rég találkozott már Illúziómágussal. Jó lesz megint valakivel úgy elbeszélgetni, hogy érzi azt, amit ő érez.
Nem tétovázott belépés előtt, amint odaért már nyúlt is a kilincsért, lenyomta és határozottan belépett.
- Üdv - mosolyodott el, majd tekintete a kanapén heverő tárgyra siklott - Hűha, mugli eszköz egy varázsló kezében?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Hello gorgeous!-*somolygok vissza - igazán nem szólhatok rá, a magam zéró nyelvérzékével még két év után is csak egy-két szót pötyögök magyarul, érteni sem sokkal többet értek. Az érintést annál inkább, kinyúlva megcirógatom fedetlen karját, ahogy elhalad mellettem.
Terepszemlét tart, hívatlanul és váratlanul kacsázva körbe irodámat, mindenhova belesve, mindent megvizsgálva. Csendes kíváncsisággal figyelem, amint befoglalja ezt a helyiséget is, elvégre az iskola felől még sosem törte rám az ajtót.
- Apropó, te hogy kerültél oda?-*dobom vissza a kérdést, fejemmel a folyosó felé intve, elvégre a válaszát úgyis leolvasta már. Még szép, hogy az általam külön rendelt bejáraton át közlekedem, szükségem van a szépítő alvásomra! Meg ahogy elnézem, másoknak is, mert a kedvesnél okkal feltételezem, hogy még álmában is jár a szája.*
- Azért én megpróbálkoznék vele,-*lépek a kanapéhoz, hogy Anton mellett és a támlára letámaszkodva hajoljak felé. Apró, épp csak árnyalatnyi mosollyal nézem, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust, míg lassan közelítek. Aztán egyszerre összeér az orrunk hegye és elnevetem magam, áthelyezve a súlypontom, hogy fél kézzel megcirógathassam arcát, ujjheggyel érintve szarkalábait.*
- Mi az, amit nem akarok hallani?-*vonom fel szemöldököm, ha már így csapdába ejtettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Hunyorgó szemekkel meredtem a sötétbe, de nem láttam senkit. Ha máshogy hittem is, csak a semmit pásztáztam. Elnyílt ajkakkal bár, ám mindvégig visszafojtott lélegzettel figyeltem a partot, miközben koszos kezemmel a csónak kemény falába kapaszkodtam. Nem hallottam és nem láttam semmit; se mozgás, se rémisztő alakok. Halovány árnyékot sem vetett más, csupán a csónakház meg néhány fa, ami az ég csöndes fényeiben felderengett, akár néhány az éj leple alatt életrekapó erőtlen kisded.
Azt gondoltam, hogy talán képzeltem mindent, a hangot és a verset is, hogy talán az egész nem volt több, mint levélsusogás, egy földön megroppanó gyenge faág, hogy a csendet is én magam törtem meg, hogy képzeletem saját elváltoztatott hangját hallottam csupán, hiszen szoktam. Ez a hang mégis valódibbnak hatott, mint sajátjaim, valódibbnak és távolibbnak, mint általában, nem tőlem eredőnek. Olyannak, amiről elhittem, nem hozzám tartozik, de lassan kezdtem összezavarodni. Túl sokszor csapott már be a képzeletem, túl sokszor játszott már velem, és hitette el, hogy jó lesz hozzám, de végül soha, soha nem volt az.
Olyan erősen bámultam a távolba, hogy észre sem vettem, a számat rég a csónak poshadt deszkájának nyomtam, hogy olyan erővel kapaszkodtam, hogy körmeim mélyen a fába vájtam, hogy a bőröm elsárgult az erőlködéstől, hogy a húsomba újabb szálka ment, hogy az ajkamon felhasadt a bőr, és vékony vércsík kanyargott végig, lefelé az államon.
Azután megszólalt egy hang. Mohó és követelőző volt, és látni véltem madárkát, az én madárkámat, az egyetlenemet, az egyetlenegyet, aki valaha szeretett, és már éreztem is, hogy zuhanok. Fogódzók nélkül estem, zuhantam a mélybe, a koponyám üregébe, ahol nem várt rám más, csak sötétség, fénytelen matt falak.
Halj meg, ha meghalok. Nem érdekel, hogy ki-mi vagy, feleség-e vagy szerető, s hogy elvitt-e vagy ezután, hoz még utamba az idő: akárki voltál, akárki leszel, ami enyém volt, nem felejtem el, s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt, most találd ki a gondolatomat, most érezd, ami bennem is titok: halj meg, ha meghalok.
Nem emlékszem, akartam-e valaha bántani őt, úgy igazán, madárkát, hogy fájjon, hogy segítsem érezni őt: él, de akkor, ott a csónakban mérhetetlen erővel csapott arcon a düh. Reszketni kezdett a karom, a kezem, a zsibbadó ujjaim, amik még mindig nem eresztették el a csónak falát. Reszketett a nyakam és a fejem, de még ólomsúlyú lábaim sem maradtak nyugton.
Mindig rád gondolok, s habár a szavam neked oly szörnyű, mint nekem a halál, sohsem kérhetek egyebet, mert csak igy nem fáj, ami fáj: csak igy nem fáj annyira az, amit a nyomorult vég majd rám kényszerít, a lemondás, a teljes vereség, az, hogy más vigan éli életét, hogy lehetsz, mikor én már rothadok: halj meg, ha meghalok.
Magam előtt láttam a mosolyát, mire én is mosolyogni kezdtem; vértől duzzadó ajkaimat a csónak falához nyomva szélesítettem ki, és kacagtam, hangos örömmel nevettem, hangomat sokáig lehetett hallani, rázkódó vállaimat sokáig lehetett látni. Lehunyt szemmel kacagtam, mert rá gondoltam, és mert a szívem megszakadt érte, mert szerettem őt, szerettem, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik, és kacagtam, mert iszonyúan fájt, iszonyúan zavart, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik.
Mindig rád gondolok, s félek, hogy egyszer nem birom, (már alig birom) csöndesen ismételni, ugy zsivalyog, háborog minden idegem: halj meg, akárki voltál, vagy s leszel, halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell, ki kéne mondanom szégyenemet, hogy érzem, milyen kegyetlen leszek, mily régimódi, keleti vagyok: halj meg, ha meghalok.
Sokáig nevettem, szemeimet összeszorítva nevettem, de a nevetésem megváltozott; többé nem örömtől volt hangos. A torkomból mintha régóta gyülemlő méreg és a lelkemet átitató szomorúság tört volna fel, úgy kacagtam tovább, mint aki nem akart, mint aki jól tudja, amit érez, az rossz. A hangom eltorzult, el-elhalt, a vállaim továbbra is ritmusra mozdultak, mellkasom beleremegett az éjszakába, míg végül homlokom elsárgult ujjaim mellett, a csónak szélén koppant. Elhalt minden.
Mindig rád gondolok. Ne irtózz tőlem: a szivem, csak szerelem és fájdalom: élve is csak az volt enyém, ami egészen birtokom. S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy nem vihetem magammal a világot, keserű, sötét, féltékeny vagyok, gyűlölök mindent, amit itt hagyok. Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok: halj meg, ha meghalok!
Behunyt szemmel ringatóztam, a testem még remegett. A vers már elcsendesült, nem hallottam mást, csak a vizet, éjjeli bogarakat meg közeledő puha lépteket, de nem hittem már nekik. Nem hittem nekik, mert folyton becsaptak. Rémit könnyen be lehetett csapni. De nem, többé nem, nem hagyhattam, Rémi, Rémi, mozgott a szám, formálta a hangokat, suttogtam magam elé, a csónaknak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi, egyrecsak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi.
Azután csend.
Elborzasztott a hang, a szavak, amiket hallottam. Végül, mikor úgy gondoltam, ideje felemelni a fejem, hatalmasra nyitottam a szemem, és összecsukott szájjal néztem ki csónakomból, egyenesen a partra, a tőlem csak néhány lépésnyire álló idegenre, a hozzám beszélő, engem nyugtatni kívánó lányra. Nem szólaltam meg, sokáig némán néztem őt, és nem értettem. Miért félnék attól, hogy bántana?
- Nem félek - feleltem neki később, mikor újra hangomra találtam, és államat kezem mellé támasztottam. Úgy, szinte szerelmesen, ragyogó szemekkel néztem őt, a parton álló lányt, mint egy szirént, aki gyönyörű énekével a halálba húz. Aztán elsötétült a tekintetem, és felemeltem a fejem. - Neked viszont kellene.
Nem tudom, kit láttam a parton, hogy madárka állt ott vagy valaki más, de ugrásra készen vártam, hogy megadja a jelet. A csónakot szorító ujjaim vörösen izzottak, és alig tudtam kivárni, hogy a vad végre megmozduljon, hogy futásnak eredjen, hogy sikítson, hogy...
- Egy... - ejtettem ki, és a számban gyűlő sűrű nyál darabosan fröccsent a tó vizébe. Hangosan szívtam vissza azt, a véres, hideg nyálat, majd kézfejemmel megpróbáltam letörölni arcomat, de csak azt értem el vele, hogy az államra száradó vért elkentem, beszennyezve vele fakó, tiszta bőrömet. Alig bírtam megmaradni, izgatottabb voltam, mint valaha, mint mikor Jared élettelen testét húztam végig a réten, cibáltam le a Rellonba vezető hosszú, keskeny lépcsőfokokon, mint mikor elkaptam azokat a lányokat a kedves házakból, akik ránéztek Ethanre, és akiket ezért büntetésből bezártam a szobámban levő régi, nagy szekrényekbe. Izgatottabb voltam, mint bármikor, és nem bírtam várni. Nem bírtam tovább várni. Fröcsögve, reszkető testtel szólaltam meg ismét. Madárka, hát nem látod, hogy játszani akarok? - Kettő...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Szemi-elméleti tantárgyakat oktatok, nem teljesen varázstalanokat, de mégis közelebb állnak a muglik által is ismert változatokhoz. Mindenesetre nyelvtan-kompatibilis az egész szakterületem, könyv-központú félig, úgyhogy az asztaltársaságom ignoranciájára lapos pillantásokat küldök feléjük. Nem hat meg, hogy mágusok, ha egyszer a hülyét is pontos jével írnák. Vannak ilyen furcsa berögződéseim, kevés van, tényleg kevés, de ez pont egy ilyen. Nem véletlenül szoktam elvenni az óráim elején a pálcákat. Boldoguljanak anélkül.
- A tornyot két kézzel, mágia nélkül kellett volna visszaépíteni - jegyzem meg Masának. - Jó, biztos megint összeomlott volna, de mindenki tanult volna egy kis hasznosat meg kellett volna számolni! Fuj, tudom, számok, de nagyon szórakoztató lett volna... egyeseknek.
Vajon mennyire lenne nehéz megint lebontani? Mármint úgy... véletlenül. Biztos megoldható lenne, bár nem veszélytelen. Na majd ezen még gondolkodok máskor.

Rohan is a levitás a kártyáért, aztán pillanatok alatt meglesznek a csapatok s már fogunk is neki a játéknak. Kifejezetten jó vagyok ebben, úgyhogy rettegjetek! Megbeszélem a partneremmel a titkos jelet, ami titkos, tehát nem tudhatod, sajnálom, aztán kezdünk.
Hamarosan két másik bentlakó is mellénk telepedik, szintén fiatalok, őket még nem ismerem, biztos újak. Csak nézni akarják, bár azért kezdenek bele-bele kotyogni. A nyugdíjas brigád is erreles néha, láthatóan már ők se bírnak ennyit mahjongozni. Pedig azt hittem, még a sírban is köveket fognak fordítgatni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

- Megtehetem - nevetek fel halkan, mintha tényleg megtehetném. Pedig aztán nincs valami sok lehetőségem válogatni, és most is ahelyett, hogy a saját szerelmi életemmel foglalkoznék, Nicoét próbálom meg helyretenni azzal, hogy álbarátnőt játszok. - A Loco tetszik. Illik is a helyzethez, megvéve! - mosolyodom el őszintén a férfire, hogy tudja az egész poén. Mondjuk nem mintha eddig nem lett volna egyértelmű, mert ő is eléggé benne van, ráadásul nyakig, ha csak azt nézem, hogy az egész "megoldás" az ő fejéből pattant ki. És pontosan ezért ülök este a temetőben, akár egy sírrabló. Eszembe sem jutott eddig, mi van akkor, ha valaki meglát minket? Mégis mire gondolhat? A jobbik eset az, hogy sírrablók vagyunk, a rosszabbik, hogy valami elmebeteg pár, akinek fétise a temetőben találkozni és bármit is csinálni. És akkor mostantól jöhet a reménykedés, hogy nem kell opciókon gondolkodnom, mert csak simán nem jön erre senki, ami talán még működőképes is lehet, tekintettel arra, hogy az idő nem éppen halott szeretteink látogatására alkalmas.
- Te aztán tudsz bókolni Bianchi - ütöm meg vállát nevetve, mert azért ez valóban nem semmi bók. Ha egy vélához hasonlítanak, ráadásul véla vélához, akkor azt igenis zsebre kell tenned, elfogadnod, és magadban örömködnöd, hogy na! Legalább ezért megéri már létezned, hogy vélákhoz hasonlítsanak, plusz nálad már csak egy teljes értékű véla lehet szebb. Mi ez, ha nem ultacuki bókolás? Mindjárt megzabálom ezt a cukorpofát itt mellettem.
Nem is kell sokáig várnom, mert az első csók elcsattan, mint egy igazi pár között, majd a második is, amit végre Nico és érzékel. Ujjai tincseim közé csúsznak, én meg minduntalan araszolok hozzá közelebb, amíg már egy hajszál sem fér be közénk, kezemet tarkóján pihentetem, esélyt sem adva arra, hogy esetleg eltávolodjon, maximum akkor, ha azt én szeretném. Akkor szabadna, de nem akarom, így...
Időt sem hagyok reagálni neki, mert ismét birtokba veszem ajkait, kezemet elvéve tarkójáról kezdek el babrálni ingjének gombjaival, éppen egy időben azzal, amikor ő lábaim közé helyezkedik. Ajkait egy pillanatra sem engedvén el babrálok a gombokkal, és komolyan majdnem megkérdezem, hogy miért hord ilyenkor minden férfi inget? Miért? Könnyítsük már meg egymásnak, de komolyan. Kevés időm van ilyeneken agyalni, mert pár pillanat múlva már átadjuk magunkat egymásnak, a földnek, a temető síri csendjének.

- - - o - - - o - - - o - - -

Ösztönösen húzódok közelebb Nico meztelen testéhez, ahogy elválunk egymástól. A diszkréció eddig tartott, de legalább tényleg nem jött senki. Halkan felkuncogok mondandóján.
- Azért egy nő szebb bókot vár egy ilyen után - könyökölök fel mellette, hogy láthassam arcának körvonalait, majd mellkasán kezdjek el dobolni tökéletesen manikűrözött ujjaimmal. Ha valaki ezt meg tudja
- főleg Kori -, akkor nekem végem, de ugye, ki tud ilyenekre gondolni egy ilyen akció után? Amikor testem még az előző sokk hatása alatt áll, és néha meg-megremeg, mintha még mindig nem hinné el mi történt. Nem hibáztatom, én sem hiszem el egyelőre.
- Mr. Diszkréció - emelem pillantásom oda, ahol Nico szemeit sejthetem a sötétben. - Ezt soha senkinek - kezdek el mutatóujjammal mintákat rajzolni mellkasára, hogy végül fejemet is lehajtsam rá és szusszanjak párat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Csak úgy, mintha véletlenül akadnánk össze sűrű, vad esőben körözve a körúton, mint egy hajó fedélzetén, csak úgy, mellékesen ennyit mondok: "Szeretlek." S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!" Micsoda megaláztatás!
Furcsa dolog? Várni a halált? Talán. Stagnálok, és kezdem érezni, hogy elmém egyre inkább megbomlik ebben a várakozásban. Én vagyok a halott lány. A haldokló lány. A lány, akinek nem kellene már élnie. Sosem vagyok más, csak ennyi, mert ezzel azonosítanak, miközben a folyosón haladok. Vannak pletykák, furcsa pletykák, melyek szerint egy vámpír megharapott. Ez az egyik kedvencem. Szóval megharapott egy vámpír, de nem végzett teljes munkát, ezért hideg és fehér a bőröm, ezért vagyok magántanuló, ezért vagyok néha rosszul. Egy kicsit azt hiszem túl sokszor olvasták az Alkonyatot vagy valami ahhoz hasonló dolgot azok, akik ezt pletykálják. Hogy ez honnan jutott eszembe? A csónakban ülő különös alakról asszociáltam erre, mert ő éppen úgy néz ki, mint egy vámpír. Csilogó szemeit a hold fényében is tisztán látom, ahogy vonásai egy része is kirajzolódik. Nem érzek különbséget a korábbi megállapításom, és a mostani között, ő maga a szépséges Halál.
Elgondolkoztató, hogy vajon, a vámpír volnék valóban, hogy lehetnék-e egyáltalán? Örökké élnék, nem csak újabb és újabb évet pipálnék ki. Egy csoda lennék. Ha nem megölne, hanem átváltoztatna. Át akarok vajon változni? Eddig a halált vártam, most nézzem azt, ahogy a környezetem hal? Nem hiszem, hogy bárki örömmel fogad egy ilyen tényt. Vért szívni, megannyi temetésen részt venni. Ne a holtakat szánd, hanem az élőket. A hátramaradottakat. Nem akarok halált látni, nem akarok örökké létezni. Eljött értem a halál, a csodás, én pedig kész vagyok arra, hogy csónakjába szállva, búcsút intsek. Nem fordulnék hátra, én nem az a fajta lány vagyok.
- Szeretnéd, ha félnék?
Bár zavaromtól máshogy csillan a szemem, talán úgy, mint az övé az előbb, mégis érzem, hogy nem szabad engedelmeskednem. Nem szabad azonnal a kedvére tennem. Hogy miért nem? Mert az élet és a halál semmiben sem különbözik. Mind a kettő játék, és ennek határmezsgyéjén játszani akarok. Nevetni, szaladni, boldognak lenni. Nem szándékosan vagyok boldogtalan, ez fokozatosan alakult ki, a kétségbeesést formálta bánattá az idő, a bánatból fásultság lett, a fásultság állandóvá vált, és mire észbe kaptam, itt voltam, benne a sűrűjében ennek az egésznek. Örülök. Örülök Thomas boldogságának. Örülök Jason boldogságának. Örülök, hogy Denis a szenvedélyének élhet. Örülök mindennek és mindenkinek. Mégis, mikor a tükörbe nézek, nem látok semmit. Nincsenek érzéseim. Nincsenek vágyaim. Elmúlni szép csendesen, mint a harmat, mely éjjel, némán érkezik, megpihen, s mely az első napsugarakkal felszárad, te pedig nem is tudsz létezéséről, hiszen, mire kilépsz az ajtón, már írmagja se maradt annak, hogy kertedben járt.
Nem akarok teher lenni, és mégis annak érzem magam, mindenki figyel rám, mint mikor az anyák már felnőtt gyermekeiket fogják meg a zebránál, mert bennük van az óvás mechanizmusa. A környezetem óv engem, és ha olykor jön egy-egy bátor elmozdító, ők, mint páncél állnak körém, mert az nevelődött beléjük, hogy vigyázni kell rám. Talán már rég halottnak kéne lennem, de a Halál nem talált rá lehetőséget, hiszen valaki mindig az útjában állt. Ezért jött most el hozzám személyesen, hogy magával vihessen. Milyen megtisztelő!
Minden kiejtett számnál teszek felé egy lépést, látom, hogy izgalomtól éhes tekintete, hogyan vetül rám, hogy nyála miképp hull alá, és elmosolyodom, mert ezek szerint tervez velem. Vágyik rám, hát itt vagyok, és nem félek. Léptem kettőt, és nézem őt. Szemem mélyen a szemébe nézek, mintha farkasszemet néznénk. Széles szájú béka vagyok, ahogy izgatott-szerelmesen, csillogó szemekkel nézem, és vastag ajkaim egyre szélesebbre húzódnak.
Egy. Nem félek. Szívem hevesebben kezd el dobogni. Érzem, ahogy lüktetni kezd a testem. Lüktet a mellkasom, szívem talán utolsó vad táncába fog. Lüktet a halántékom, ahogy az adrenalin ostromolja elmém, ahogy a játékra hívás bizserget. Lüktetnek ujjaim, ahogy már készülök, ahogy testem ritmusba jön. És lüktetek egy olyan helyen, ahol korábban még nem éreztem ilyen, lábaim között. Cath szerint, amíg ez a pont nem érez vágyat, a vágy nem is valódi. Azt hiszem, a vágy most először söpör végig mind a 157 és fél centimen.
Kettő. Hálát érzek, és szemeim előtt, mintha csak a csónak körül állnának, megjelennek életem fontos alakjai: Will és Norina, akik befogadtak, Cath, aki végét adta értem, Jason, aki ölelésével gyógyított, Thomas, aki sosem ítélt el, aki szeretett, akkor is, amikor senki sem értett. Denis, aki ha rövid ideig is, de jó bátyám volt, aki óvott és szeretett, a szüleink, akik pontosan olyan odaadással gondoskodtak rólam, mintha örökké élőnek születtem volna. Cole, aki minden szavával a pártomon állt, pedig nem ismert, amikor rossz számra küldött el egy üzenetet. Levi, aki őszintén válaszolt minden kérdésemre. Sorban jelenik meg mindenki, aki életem legfontosabb pillanatait formázta, én pedig hálát érzek. Aztán:
- Három.
Ha mozdul, mozdulok, és ha üldözni kezd, futok. Nincs tétje, mert ma meghalok, hát úgy haljak meg, hogy előtte éljek, igazán éljek. Ha kerget, ha valóban kerget, nevetek, és élvezek mindent. A szellőt, a hűvöset, ahogy egyik cipőmet futás közben elveszítem. Felszabadulok, egyszer, s mindenkorra.  
A nagyvilágon bárhová, csak hozzád közel lehessek, miként az ág az ághoz, hogy hozzád oly közel csevegjek mint hab a habhoz a derűs-sugáros alkonyatban, mikor röpítve szálldos velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül. Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

KAROLA
délután az erdőszélen | x



Tud figyelni rám, beszélni, ez már egy jó jel. Felpillantok az említett létrára, aztán el a bajos boka felé, ám egyelőre még koránt sem azért, hogy megvizsgáljam. Igazából azt sem tudom, hogyan kéne. Csak nyugtázom mindazt, amiről beszámol. Becsap aztán egy villám, amitől jól megrezzenek és kihagy a szívverésem egy ütemet. Attól függetlenül, hogy én is hogy megijedek a hirtelen égsújtástól, rögtön védelmezőn fogom magamhoz az utánam kapó levitást, mintha egy ilyen dologtól képes lehetnék megóvni.
- Gondolom, nem tudsz lábra állni - feltételezem elég erősen.
- Megnézem, mi a helyzet a bokáddal, jó? - emelem meg a szemöldököm és bólogatok. Igazából nem is annyira engedélykérés ez, mint tájékoztatás arról, hogy most elhúzódom tőle és szemügyre veszem a sérülését. Így is teszek, viszont a pálca ernyőt tartom tovább őfölötte, emiatt pillanatok alatt bőrig ázom, de nem igazán érdekel ez most. Óvatosan teszem magamnak láthatóvá a sérült részt, nem érek hozzá. Hát ez nem szép. Csak ráncolom kicsit homlokom. Szerencsére nem vérzik, nem áll ki csont vagy hasonló. Igazából azon aggódtam, hogy ne legyen olyasmi, ami azonnali cselekvést igényelne. Ettől még persze tartok attól, meg szabad-e őt mozdítani. Dehát nem akarnám itt hagyni a viharban, amíg én dokiért megyek. Patrónust meg még nem tudok idézni, hogy elküldjem.
- Csúnya, de simán ellátják a gyengélkedőn - bíztatom, visszahúzódva fölé. Már megtapasztaltam gyógyítóink szakértelmét párszor. Hajamból lecsöpög rá egy kis víz, gyorsan hátratúrom, meg arcomon is törlök.
- Megmozgatod nekem a kezeidet meg az okés lábad? - kérem erre, ezzel akarván ellenőrizni, nem áll-e fönt gerincsérülés veszélye. Hogy ilyeneket honnan tudok, arról nem sok fogalmam van. Innen-onnan összeszedtem biztos. Például onnan, mikor az otthonban az egyik társam lepottyant valahonnan és jött az egyik nevelő összekanalazni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

A szerencsétlenség közepette úgy hiszem, hogy mégis csak volt egy védőangyalom valahol, aki talán nem akarta, hogy így érjen véget az életem, egy erdőben, gombászás közepette, bőrig ázva és sárosan. Szerencsémre rám talált ez a fiú, aki hozzám képest sokkal összeszedettebbnek és határozottabbnak tűnt, s talán még a vihartól sem tartott úgy, mint én.
- Nem, próbálkoztam, de nem sikerült. Talán a harmadik, vagy a negyedik fokról zuhanhattam vissza, és alám fordult a lábam, érzem is, hogy feszít - rettentően kellemetlen érzés volt, a kényelmes cipőm pillanatok alatt szorítani kezdte a lábamat, de odanézni még mindig nem mertem, s szerencsémre néhány odalógó fűszál takarta előlem a lábfejemet.
- Oké, de légyszi nagyon óvatosan, mert tényleg nagyon fáj - nem akartam hisztizni neki, amúgy sem volt szokásom, de tudnia kellett arról, hogy ez az érzés valóban nem kellemes.
Miközben ő hozzálátott a lábam megvizsgálásához, figyeltem mozdulatait, arcvonásait és próbáltam beazonosítani, hogy hol is láthattam őt. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik napon mintha őt láttam volna, amint néhány elsőst elkísér a nagyteremhez, s ha az emlékezetem nem csalt, akkor tényleg prefektus volt.
- Ez jó hír, ahhoz már csak vissza kéne jutnom a kastélyba, igaz?- haloványan rámosolyogtam, miközben arra gondoltam, hogyan is fogom megoldani ezt a visszamenetelt. Elég volt egy rossz mozzanat, máris belenyilallt a fájdalom, így el sem tudtam képzelni azt, hogy mi lesz majd, ha rá kell állnom.
- Inkább magad fölé kellett volna tartanod az ernyőd, én már úgyis meghemperegtem itt a sárban - jegyeztem meg, hisz mielőtt ideért, már eláztam, de azért kedves volt tőle, hogy így próbált óvni a további cseppektől.
- Meg, persze - bólintottam, majd ahogy ültem, megmozgattam a kezeimet, és a bal lábamat, aminek szerencsére semmi baja nem volt, csupán egy horzsolás tarkította a jobb és bal könyökömet.
- Megpróbálkozhatok azzal, hogy felálljak és rád támaszkodjak, de így nem tudom, hogy mennyi idő lenne eljutni a kastélyig - némi tanácstalansággal pillantottam rá, hisz őt sem akartam leterhelni a saját súlyommal, azt meg nem tudtam, hogy ő ismer-e olyan varázslatot, amivel mindkettőnket visszajuttathat a kastélyhoz.
- Amúgy nem egy navinés prefektus vagy? Ismerősnek tűnsz, de nem jut eszembe a neved...Karola vagyok - én azért kiböktem a nevem, a házamat talán már úgy is tudta, meg gondolom, hogy már a büntetésemet is kitalálta, mert biztos voltam abban, hogy ezt a helyzetet nem fogom megúszni csak úgy.