Mindenkinek elhangzik életében legalább egyszer a szájából az, amit Jack is az imént kifejtett, hogy nincs benne semmi bonyolult. De valóban így van? Hiszen ha valamit adhatna az embereknek, az a tinta volna. Tinta, holott ma mára patrónus gyorsabban odaér. A tinta szenvedélyesebb, mint azt az ember képzelné, hisz megannyi érzelmet közvetít.
Ez a férfi különleges. Egyszerre hűl ki és forr újra a vérem, a tekintete megfagyaszt, a mosolya kiolvaszt, olyan, mintha beleültem volna egy hullámvasútba. Vajon ilyen lehet a közelében élni? Éjjelek és nappalok váltakozása egyetlen pillantásban, egyetlen arcrándulásban? Vajon ilyen barát, ilyen szerető? Nem nehéz elképzelnem, hogy szeretkezünk. Nem úgy, mint ahogy másokkal, tévedés ne essék. Ez nem olyan, hogy átugrom hozzád, gyors menet, pacsi és szevasz. Úgy képzelem, hogy vele minden lassan zajlik. Olyan, mint egy alapos író, bejárja az ember minden egyes porcikáját, miközben a másik fél szinte könyörög egyetlen apró nyomért, ami rávezetheti a megoldásra. Ő nem egy skandi krimi, aminek az első oldalán találkozhatunk a gyilkossal, ő maga a gyilkos, aki a nyomozást vezeti önmaga ellen. Furcsa gondolat az, hogy képes lennék bárhol eggyé válni vele, és még furcsább, hogy csak azt az egyet vágyom, hogy közben a szemembe nézzen. Van valami a szemében, valami lehengerlő.
- Úgy képzelem ez az embereket, mintha mind egy virág szirmai lennénk. Az egyszerű szerkezet, amely összekapcsol minket, bonyolult alkotóelemeket, egy csodás látványvilágot nyújt a szemlélődő elé, azonban, csak akkor igazán csodás ez a kép, ha minden elem különleges, egyedi és bonyolult. Ezért különbözik a hajunk vagy a bőrünk színe, a kultúránk a magasságunk. Vagy mint amikor a kis képek együtt kiadnak egy nagy képet. Önmagának is értelmes a kép, de igazán lenyűgöző csak akkor lesz, ha társaival együtt jelenik meg. Mint amikor látsz egy képet ami pusztulást mutat be, de ha a teljes képet nézed kiderül, hogy az egy madár szárnya.
Belelendültem a mesélésbe, talán egy kicsit túl hevesen is gesztikuláltam, de annyira szeretem az emberiség értelméről alkotott elméleteimet, hogy néha le kéne lőni, hogy tudjak csendben is maradni. Most is, amikor a szemem újra megállapodik a tekintetében, kicsit zavarba jövök, és gyermekien hüvelyk és mutatóujjam közé csippantva az ajkaimat, jelzem, hogy befogtam. Remélem, nem riasztottam el, mert ez a férfi pár perc alatt olyan hatással volt rám, mint nyolc év alatt senki, sőt, talán azok együtt sem, akikre időt pazaroltam.
- Bennem?
Kérdezek vissza, majd jövök rá, hogy mennyire is kétesélyes az, hogy ezt mit is jelent pontosan. Nem azt, amire másodszorra gondolok, hogy a velem szemben ülő először gondol. Bár, nem is tudom, hogy kettőnk közül melyikünk elméjét támadják meg újra és újra azok a fantáziafonalak, melyekben kipirult arccal, ívbe hajolt háttal, kéjes élvezettel fogadja a férfit. Remélem, hogy nem legilimentor, bár ha mégis az, legalább az olyan részeket, mint, hogy "nálad vagy nálam" letudjuk. Mindegy, csak a szemedet láthassam.
- Nos, ha Walid esetleg ma éjjel meglátogat, úgy vélem, küldhetek mindenből egy kis kóstolót.